Előszó
A tizedik tanévét befejező iskolánk múltját számbavéve meghökkenve állapíthatjuk meg, milyen gyorsan repül az idő. Tanulmányaikat befejező növendékeink búcsúbeszédeikben a tanévzáró ünnepségeken minden alkalommal megemlékeznek arról, hogy az iskolánkban eltöltött éveik visszatekintve mennyivel gyorsabban teltek el, mint amire akkor számítottak, amikor először átlépték küszöbünket. A mostani évforduló még karakterisztikusabbá teszi az egyébként közhely számba menő megállapítást.
Évkönyvünk a teljesség igénye nélkül, felgyűlő emlékeinket rögzíti azzal a kettős céllal, hogy egyrészt magunkról írva magunknak felelevenítsük életünk fontos, örömet okozó eseményeit, fordulatait, és erőt meríthessünk a mindennapi munka nyűgei és csalódásai között, nagyobb távlatba ágyazva ne tévesszük szem elől a megtett út eredményeit, lássuk a sziszifuszi erőfeszítések valóságos hozadékát. Másrészt hagyományozzuk át a követőinknek azt amit a feledés porfátyla betakarna, ha időszakonként nem fújnánk le róla, hogy továbbadjuk kiküzdött értékeinket, múltunk megbecsülésre méltó teljesítményét.
A következőekben olvasható írások nolens volens tükröt tartanak elénk, mennyiben tudtuk feloldani azt a feszültséget, amely az iskolában eltöltött évek jelenvalósága és jövőre irányultsága között szikrázik. Talán nem csak saját elfogultságom mondatja, hogy nem maradtak eredménytelenek törekvéseink, hogy tanulóink jól érezzék magukat falaink között, úgy tekintsenek iskolánkra, mint befogadó, óvó, biztos tájékozódási pontra, és egyben igényes, követelményt támasztó, a jövőre való felkészüléshez sokat adó intézményre. Ennek értékét különösen megemeli átalakuló világunk kavargó zaklatottsága, amelyben persze nem tekinthetjük magunkat rendet tévő demiurgosznak, de olyan segítőnek, vezetőnek /pedagógus/ mindenképpen, aki felelősen nyújtja a tudás megszerzésének és az érett személyiség kibontakoztatásának lehetőségét tanítványainknak az iskola befejezése utáni évekre.
Vissza