A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig

Fülszöveg

A kötet százharminchét levelét a magyar színészet hőskorában, 1790 és 1837 között vetették papírra: a dokumentumok az első színházi próbálkozásoktól a Nemzeti Színház megnyitásáig ívelő történelmi folyamatról tudósítanak. Olvashatunk a vándorló színtársulatok hányatott sorsáról, a deszkaszínek fölállításáról, a kosztümökről és a könyvtárakról, az anyagi gondokról és a színészélet örömeiről. A levélírók között a kor neves irodalmi személyiségeit - Kazinczyt, a két Kisfaludyt, Bajzát és Vörösmartyt - éppúgy megtaláljuk, mint az ügy érdekében szorgoskodó főurakat és mecénásokat, a Wesselényi bárókat vagy Széchenyi Istvánt. Az előadások kulisszatitkait főként a színészek, rendezők leveleiből ismerjük meg: Kelemen László és Kótsi Patkó János az első nemzedék gondjairól tudósít, Kántorné, Déryné, Székelyné, Benke József vagy Megyeri Károly a megtűrtség, az elfogadás és az első sikerek grádicsait járják végig, míg Egressy Gábor, a Lendvay házaspár vagy Laborfalvi Róza a színházművészet jogainak végleges elfogadását kivíva viszi diadalra az eszmét.
A levélgyűjtemény alapján arról is képet alkothatunk, hogy a magyar nyelven játszó, állandó színház nemcsak épületet jelentett, mint ezt sokáig hitték, hanem műsort, játszó személyt, közönséget is. "II. József minden rendű, rangú, vallású és nyelvű alattvalója állampolgári erényeinek kiművelését várta - cserében a pártfogásért - a színháztól, ezt értette a 'virtus' fogalmán. A magyar nemesúr, aki a közgyűlés tanácskozóasztalánál úgy jegyezte fel nevét a pártolók listájára, hogy hivatásos színészek előadását talán sohasem látta még életében, a virtust ősei vitézségeként kívánta viszontlátni a színpadon. A felvilágosodott értelmiségiek kisebb létszámú csoportjai a polgárerény megpróbáltatásainak és felmagasztalásának ábrázolásáért fáradoztak... Az írni-olvasni sem tudó néző pedig (a karzaton vagy az alkalmi játékszínek állóhelyén) úgy viselkedett, ahogyan azt minden kor gyermekei teszik első színházlátogatásuk alkalmából: együttérzett, izgult, sírt-nevetett, beleszólt az előadásba. S valószínűleg az is szokatlan volt számára, hogy le- vagy előrepillantva, a páholyok során, a földszinti zártszékeken - az övénél tízszer-harmincszor drágább helyosztályokon - olyan méltóságokkal osztozhatott egyazon előadás élményében, akikhez a hétköznapokon csak távolról, kalaplevéve közeledhetett" - írja Kerényi Ferenc, a kötet gondozója. Vissza