A vágy fogságában I-II.

Fülszöveg

Ravel Duralde úgy élte az életét, hogy közben kihívta maga ellen a világ összes veszélyét. Egészen mostanáig. Addig a percig, amíg a bálterem hátsó végében meg nem pillantotta Anja Hamiltont, és hirtelen fel nem ismerte benne saját démonát...
Az eső kissé alábbhagyott, de olyan könyörtelenül zuhogott továbbra is, mintha egész éjszaka nem akarná abbahagyni. Anja és Ravel összefonódó testtel feküdtek, szaggatott lélegzetük kezdett visszatérni a normális ütembe.
A lány furcsán zavarodottnak érezte magát. Azt sem tudta, örüljön-e annak, ami most történt, vagy sajnálja. Csak annyit tudott, hogy ebben a pillanatban elégedetten fekszik az őt ölelő férfi karjaiban, és szíve nehéz súlytól szabadult meg. Lelke mélyén tudta, hogy most meggyalázottnak és kihasználtnak kellene éreznie magát, de ennek a mártírságnak nyomát sem találta magában. Legjobban nem azért az emberért aggódott, akit megmentett, hanem azért, akinek bajt okozott.

Anja úgy érezte teljesen megbolondult, de most már biztosan tudta, hogy beleszeretett egy harcias istenbe, s a sors nem kegyes azokhoz a nőköz, akik ilyesmire vetemednek.
- Magának az ördögnek vagy a lánya, Anja Hamilton. Te vagy a lelkem kísértője, a sors büntetése, akit azért küldtek, hogy engem a pokolig üldözzön és vissza. Csinálj velem, amit akarsz, de meg kell kapnom téged. Kell! Érted?
Ravel magához vonta a lányt, erős katonakezeit összekulcsolva a karján. Anja nem tudta, a harag, a bujaság vagy az elkeseredés hajtotta-e a férfit, de amint izmos testéhez húzta, benne is hasonló erő ébredt fel.
Egyetlen pillanatig ellenállt, rúgkapált a férfi szorításában. De aztán egy hirtelen pálfordulással, amitől lelke mélyéig megdöbbent volna, ha végiggondolja, mit tesz, Ravelhez simult, s karjait a nyaka köré fonta. Felemelte a fejét, hogy ajka találkozzon a férfi ajkával, és az örömtől halk sóhaj hagyta el a torkát, amint megérezte annak égető forróságát.
Ősi eksztázis söpört végig a testén, eltörölve a gondolatokat, az időt és a helyet, csak az égető vágyat és valami furcsa, pusztító örömet hagyva meg... Vissza