A vadon lánya

Előszó

Részlet:

Tabunda

A csillag a Világegyetem körein haladt.
A Földről senki nem követte tekintetével útját, s a csillag kitartóan küldözgette fényjeleit. Ám az állatok a sík felületen mozogtak, az emberi lények előtt pedig az éjszakai égbolt elhomályosította a tábortüzek halovány lángját; ők nem érezték a térbeliséget.
A csillag közeledett, jóllehet messze, több bolygónemzedéknyi távolságra volt.
Lilit a szunyókálásból hirtelen ébredt fel. Úgy tűnt neki, hogy e két pillanat közt nem telt el több idő, mint amennyi egy kézlegyintéshez szükséges. Valójában pedig két tábortüzet aludt át. A nap rég lebukott, s a fekete ég összeolvasztotta az ágakat.
Dobpergés ébresztette fel. Felkapta fejét. A törzs ma eredményesen vadászott; csak az egyik hajtót érte balszerencse: a haláltusáját vívó vad mancsa letépte válláról a bőrt. De a vért hamar elállították s a hajtó most a többiekkel együtt a közös tábortűznél vigadozott.
Lilit kíváncsian előrenyújtotta nyakát. Úgy aludt, mint a többi gyerek, a palánk mögött, amelyen nem tudna átugrani egyetlen vadállat sem. A fűalom erős fonnyadó fű-szaga elnyomott minden más szagot. A növény, mielőtt sárga pikkelyhalmazzá változna, nedvességet lehelt ki; a levelek még éltek, de a virágok, mint partra vetett halak, kitátották szájukat - pártáik első ízben nem zárultak össze az est leszállta előtt.
A lány tenyerével megpróbálta elűzni az átható szagot; szeme mohón leste a tábortűz visszfényeit. A vöröses füstködben dübörögtek a tabunda hangjai: különálló ütések, amelyek a vér lüktetésére hasonlítottak. Lilit erein tűzsugarakként futottak keresztül s hol hideget, hol forróságot idéztek elő. Vissza