A vadászat kritikája a középkorban

Előszó

A történésznek nehéz a dolga: olyan dolgokról kell beszélnie, amelyekről nincs tapasztalata. A történteket mindig távlatból látja, távlatból ítél róluk, anélkül, hogy ezek maguk helyesbíthetnék elgondolását.
Így van ezzel a témával, a vadászattal is. Gazdag emberek, akiknek ez a szenvedélye, és akik ezt megtehetik, ma is elrepülnek Szlovákiába, Oroszországba vagy Afrikába és sok pénzt fizetnek azért, hogy lelőhessenek egy szarvast, egy medvét vagy más nagyvadat. Az államférfiak külföldi látogatásaik során vadászatra mennek, vagy legalábbis sajnálkoznak, ha ez kimarad a programból.
Az állatvilág szépségéről bemutatott filmek befolyásolják gondolkozásunkat, és abba az irányba terelik érzelmeinket, hogy kár a medvéért, amit Szibériában lelőnek. Néhányan közülünk odáig mennek, hogy gyilkolásnak minősítik ezt a lövöldözést.
Mai városi szemmel nézve furcsa dolog a vadászat: régi szokás, amit nem diktál a szükség. Könnyebb az üzletbe menni és ott venni húst. Nem kell az állatot megölnünk, megteszik ezt helyettünk mások.
Minderre csak bevezetésként utalok, hogy azzal kezdhessük a témát: a vadászatot ma is lehet kritizálni, ahogy ez - legalább nyugaton - szokás is. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy érzelmi életünk, gondolkodásunk kulturális kontextusba ágyazott, kultúránk visszahat ítéleteinkre, befolyásolja álláspontunkat.
A civilizáció vad, bokrokkal benőtt mezők és rengeteg erdők között bontakozott ki. Az egykor Germánia 94 százalékát borító erdő és vad vegetáció ma 29 százalékra zsugorodott össze, Franciaországnak 26, Olaszországnak csak 20 százalékát borítja erdő.
Az ókor elején több volt az erdő, több volt a vad és így a vadászatnak is más volt a jelentősége.
A vadászatot a görög kultúra foglalkozásnak tartotta, amire a mítosz szerint az istenek tanították az embert. A vadászat istennője, Artemisz tanította a kentauros Cheirónt a vadászatra és a kutyák idomítására, aki aztán továbbadta tudását az embereknek. Vissza