Előszó
Részlet a könyvből:
A LÁTOMÁS
A Dent du Midi, az Aiguille Verte és a Mont Blanc szembemeredt a szanatórium erkélyén fekvő, letűzött takaróik alól alig kilátszó vértelen alakokkal.
A kórház-palota első emeletén van ez a fatörzsekből épült erkélyszerű terrász, mely egy verandát rejteget és teljesen szigetelten áll a többi helyiségektől és a világtól.
Csendesek a finom pamuttakarók, - vörösek, zöldek, barnák vagy fehérek, - amelyek alól túlfinomúlt arcokból csillogó szemek tekintenek ki. Csend uralkodik a nyugvó-ágyakon. Valaki köhögött. Azután nem lehet már egyebet hallani, mint időről-időre szabályos egymásutánban egy könyv lapozásának gyenge zaját, egy diszkrét kérdés és felelet suttogását a szomszédok között, nagy ritkán a párkányon egy varjú szárnycsapdosását, mely nagy merészen oda röppent a végtelen légűrben tovaszálló társai közül, vagy egy olvasó fekete gyöngyeinek morzsolását.
A csend itt törvény. Egyébként azok a gazdag, független emberek, akik a föld minden pontjáról ugyanannak a bajnak következtében idejöttek, leszoktak a beszédről. Magukra vannak utalva, az életükre, halálukra gondolnak.
Fehérbe öltözött ápolónő jelenik meg az erkélyen, halk léptekkel közeledik. Hírlapokat hoz és szétosztja azokat.
- Elvégeztetett, - mondja az, aki elsőnek kapta meg újságját, - megüzenték a háborút.
Bármennyire is várták a hírt, most mégis meglepetéssel fogadják, mert érzik az esemény megmérhetlen arányait.
Vissza