A tragikum

Előszó

Föltettem magamnak a kérdést : ha ma kellene megírnom ezt a könyvet, így írnám-e meg, ahogy vagy harminc-negyven évvel ezelőtt megírtam? És egy kis töprenkedés után arra az eredményre jutottam, hogy alkalmasint egyáltalán - nem írnám meg. Elvégre nem mesterségem elméleti könyvek megírása. Nem is készültem rá egész életemben. Mindig, hogy úgy mondjam, gyakorlati irodalommal foglalkoztam. Színdarabot írtam és újságot. Ami egyéb is jelent meg tőlem, kirándulás idegen területekre. És ezekben is nem absztrakt eszméket hajszoltam, hanem mindent a való élettel kapcsolatban néztem.
Ha pedig mégis megírnám a Tragikumról szóló könyvemet, meg kell vallanom, hogy a dolog érdemére ma is csak azt mondanám. Ebben nem változott meg bennem semmi. Valószínű azonban, hogy formájában és hangjában nyugodtabb, szerkezetében rendszeresebb lenne a munka. Mégis, megvallom, tetszik nekem ez a komoly téma a fiatalságnak abban a tüzében, makacsságában és biztosságában, ahogy valamikor áradó lelkesedésemben kibuggyant belőlem.
Beőthy Zsolttal én jó atyafiságos és baráti viszonyban éltem az egész életen keresztül. Akkor is, amikor ezt a könyvet megírtam, amely pedig egy fiatal viador-kakas makacsságával és fáradhatatlan tüzével toporzékol az elmélet körül, amelyet az ő csodálatos tudásával és olvasottságával és az irodalmi eszmék iránt lángoló lelkesedésével írt meg nagyobb díszére a mi esztétikai irodalmunknak, mint akármely más hasonló munka, melyet hirtelenében meg tudnék nevezni. Ha van az én munkámnak valami különösebb értéke. legyen az, hogy Beöthy Zsolt műve provokálta, hogy nála nélkül nem is született volna meg s ám vigyék az ő könyvének sasszárnyai föl a magasságokba, hova gyöngébb saját szárnya csapásaival talán föl sem emelkedhetett volna. Mert hiszen esztétikai dolgokban nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy ki milyen ihletett komolysággal végezte feladatát és mit tudott mondani az élet és a művészet titkairól, kutató elmék ez örök, kifogyhatatlan, kimeríthetetlen témáiról. Vissza