A tövisfalvai tisztelendő

Előszó

Csendes és jóságos éjtszaka után békés hajnalra virradt a határ. A langyos harmat ragyogóra mosta a földet. A harmat után megérkezett a simogató szellő is, amely aztán szárazra törölte a faleveleket. Ragyogott a természet. A bimbók pompázó kipattanásra készülődtek. A fűszálak frissen és üdén nyújtózkodtak egymás közelségében. Nem irigykedett senki senkire és semmi semmire. Nyakigérő bőségben lubickolt fű, fa, virág, madár és ember a boldogító jólétben: az alvás utáni csendben, a természet hajnali szenteltvizében, a reggeli napsütésben.
Munka-kezdő reggel volt.
A pusztateremi út megélénkült. Évszázadok óta adja-löki ez az embervért. Reggel friss embereket ereszt a határba, estére aztán visszaszívja a fáradt, poros nagy vér cseppeket a községbe, ebbe az öreg tág tüdőbe. A falu az utcáin keresztül lélekzik és étkezik. A pusztateremi út nagy és széles nyakbőséggel nyúlt ki a község törzséből, hogy gazdag csordulással ömölhessen az éhes-szomjas falu gyomrába az étel, ital, a bor, a búza meg a kövér csorda, amely a falu lábonjáró éléskamrája volt. Ahol az a három lélek szaporázza a lépteket, akik után megyünk, ott a pusztateremi út már elvesztette igazi uralkodó jellegét: megsoványodva és megfogyva kanyargott bele a végtelenbe vesző messziségbe; a községből kiérve lépten-nyomon vesztett erejéből, szélességéből. Sok szerteágazó útnak adott életet. Az erre-arra térők széthullottak az erezetszerű dűlőutakon, búcsút biccentve annak, akinek tovább kellett mennie, mert messzebbre, az asztal szélére esett a kenyere.
Nagy gond és súlyos házi feladat ez a kenyér. Mindennap felgörbülő kérdés, amelyet a feneketlen világgyomor vet fel, s amit a nemzetgazdászok "kenyér-kérdés"-nek neveznek. Vissza