A toszkán titok

Előszó

Előszó
Egy bagoly huhog nem messze, és hallom, ahogy a távolban farkasok üvöltenek a Hold-hegység felől. Elképzelem, ahogy összegyűlnek a hegygerincen, és orrukat a magasba emelve elsírják a bánatukat, miközben felettük, a koromfekete égen csillagok pislákolnak. Tudom, bármennyire is szeretnék visszaaludni, az emlékek úgysem hagynak nyugodni. Ezen nem változtathatok.
A falusi iskolánkban egyetlen tanár volt, így mind a harmincnégyen ugyanabban az osztályteremben zsúfolódtunk össze, kicsik és nagyok. Télen egy fatüzelésű kályha ontotta a meleget, nyáron pedig a hűvös, hegyvidéki szélre várva szélesre tártuk az ablakokat, amelyeket jó magasan vágtak a falakba, nehogy a külvilág elvonja a figyelmünket.
Egyedüli gyerek vagyok. Mindig vágytam egy fiútestvérre, de anyám többé nem lett viselős, ezért aztán összebarátkoztam egy fiatalabb fiúval, aki mellettem ült a padban. Segítettem neki betűket kanyarítani a palatáblára, az iskola udvarán pedig megóvtam az erőszakos nagyfiúktól. Még az egyszerű merendét is megosztottuk egymással - a szárított körtét vagy a tegnapi kenyér csücskét.
Amikor idősebb lett, iskola után együtt vertünk tanyát a barlangban, ahol a sötétben csillogó, hűvös falak közt szalamandrák rejtőztek. Hajnalban keltünk, hogy kilőjünk néhány madarat a rajból, amely a Monté dei Frati fölött húzott el. Óvatosan lépkedtünk a gesztenyefák rozsdavörös levelein, nehogy zajt csapjunk. Amikor bajtársak lettünk, ez a képes- Vissza