A torony

Előszó

Részlet a könyvből:

Kiválasztották annak utána
a köveknek tízezer nemét –
így kezdődik a történet,
halld, Utazó, ki jársz itt a kemény homokon,
mert távol csillogó pénzed után lovagolsz,
vagy borzongó kíváncsiságod hozott,
baktatsz a homokon,
homlokodat törlöd, fáraszt a meleg meg az út,
nem vidítja szemed változást mormoló patakok üvege,
sem gömbölyű bokrok zöldje, sem sima pázsit,
még egy maroknyi sárgára aszott füvet sem láthatsz,
sem lázas délibábot,
csak a sima, deszkakemény homokot,
s rajta kicsiny gyűrődéseket, mint vízen a hullám,
s gondolhatod, míg szétnézel s távol hegyeket látsz,
s mögötted – tudod! – messze a tenger,
gondolhatod, hogy víz járt egykoron erre,
s annak iszapja itt ez a síkság –
s este, ha megállsz s ledőlsz
a tevetrágyából rakott tűz mellé –
felnézel az égre,
mint kútba, vagy szíve mélyébe néz le az ember,
s a fekete tükörben rengeni látod
a fehér, remegő s fényüktől elfutó csillagokat –
hallgasd meg a mocsoktól büdös,
kuporgó, szakállas szolgahad énekét,
egyhangú a daluk, egyhúrú a zeneszerszám,
és a dal, akár a deszka, kemény,
vartyogó békanyelvükön, ugató kutyanyelvükön,
halkan dünnyögve énekelnek,
ne nézz a szemükbe ilyenkor,
csak az eget nézd,
gondold el a távolságokat,

3
gondolj az Androméda köd nagyságára,
míg vartyog a tűznél az ének –
fekete, szép bársonykelme fölül az ég,
itt üteme nyersen kopog a dalnak,
egyhangú hullámzás,
homokon fodrozó gyűrődés, vízen a hullám –
bársony az éj, büdös a tűz füstje,
fönt az Androméda menekülő fénye ragyog,
mossa az ének a partot,
mossa az ének a partot,
mossa az ének a partot,
partját a végtelen,
iszonyú, magányos, alaktalan szomorúságnak. Vissza

Fülszöveg

A címben szereplő torony az emberiség legősibb és legtöbbször felidézett szimbólumainak egyike, Bábel tornya. Szerepe már a Bibliában is szimbolikus: az építésébe kezdő, egy nyelvű, közös célért dolgozó emberiség vágyálma arról, hogy isteni magaslatokba érkezhet, égbenyúló épületeket emelhet - mindenen győzedelmeskedő akaratának emlékművét. Sértette ez a Mindenhatót: elbizakodottságot érzett benne, aminek okát összefogásukban, egyetértésükben látta. Mindenhatóságának kizárólagosságát féltette: „Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi nem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse más nyelvét!" Az Úr tehát szétszórta őket az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését.
Az emberiség történetében számtalan vágyálom, Bábel-torony omlott össze. Kuczka Bábel-tornya a magyar történelem sok-sok kudarca, de legfőképpen a saját maga által is építeni kívánt emberséges társadalom eszméjének szimbóluma, ami együtt omlott le Kuczka és küzdőtársainak közös reményeivel és saját személyes sorsával. Ő jajgat e könyvben a torony utolsó építőjeként, „szája fekete, tág lyuk, göbös a könyöke, térde, s üvölt egészen estelig," amíg csak a fehér felhőkön elébe táruló látomás felül nem emeli a fájdalmon. A katartikus záróképről így ír Szerdahelyi István a könyvről szóló tanulmányában: „E zárókép szépsége elveszi a kedvemet attól, hogy nekiálljak elmagyarázni a szimbólumok természetrajzát, s hogy felhívjam az olvasók figyelmét arra: az a torony hiába omlott le, hiszen bennük és általuk is egyre épül. Meg arra, milyen torokszorítóan aktuális volt ez a költemény keletkezésekor, 1956 után, s hogy milyen balvégzete hazánknak, hogy most, amikor nyomdafestékhez juthat, ugyanolyan aktuális..." Vissza