A tökéletes úriember

Előszó

A ház magányosan állt a tenger felé lejtő fövenyes parton, amely sötét volt, elhagyatott és néma, csak éppen az eső csapdosta suhogva a kavicsait. A Herceg bőrigázva és borzongva birkózott a ház egyik ablakával. Szemre rozogának látszottak, ezek a kifelé nyíló ablakok, mégis sorra ellenálltak minden kísérletnek.
A Herceg most bicskát és apró zseblámpát vett elő kabátjának átnedvesedett zsebéből. Mielőtt munkához látott, aggodalmasan pillantott az országút felé. Csak úgy találomra, mert az eső láthatatlanná tette a kétszáz méterrel arrébb kanyargó utat - autó azonban kétségtelenül nem járt a közelben. De még ha járt volna is: ki venné észre a hajszál vékony fénycsíkot a sötét éjszakában, ilyen messzire az úttól?...
A Herceg tehát megnyomta a kis lámpa gombját. A fénysáv az első pillanatban vizes füvet és egyetlen, szélben hajladozó törpefenyőt világított meg. Aztán följebb emelkedett a gyönge fényszál és a Herceg vagdosni kezdte a száraz gittet, ami az ablaktáblákat a rámába rögzítette. Lassan ment a dolog. "Csak tudnám, miért nem verem be inkább?" - kérdezte magától a Herceg. De a következő percben simán kezébe csúszott a töretlen ablaktábla. «Tiszta munka -» dicsérte önmagát a Herceg. «Nekem is vannak hibáim, mint mindenki másnak, de azt senki nem foghatja rám, hogy rendetlen vagyok.» Most már kinyílt az ablak és az ilyen karcsú, mozgékony ember könnyen be is mászott rajta. Vissza