Előszó
Borús életképek.
Egy fiatal leány írta naplójába: - Ha szabad volna, megkérdezném a jó Istentől: "Tulajdonképen miért is vagyok a világon? Mit cselekedjem? Nem tudom! Napjaim haszontalanul múlnak egymás után, s nem sírok utánuk... Csak tehetnék valami jót magamnak vagy akárkinek... csak mindennap egy másodpercig!"
Milyen szomorú, ha egy embernek nincs más eszménye, mint a létezés. Lenni, azaz enni, inni, játszani, szórakozni, az unalmas időt valamikép, mindegy akárhogyan, csak agyonütni... Ennyi az egész!
De élni, vagyis valami többletet hozzáadni a létezéshez: felhasználni az időt, az ifjúságot, a talentumokat, a pénzt... megjavítani mások életét... kiterjeszteni Isten országát... - Ez a legkisebb gondja.
Pedig metafizikai elmélyedés nélkül az élet céltalan ébredés és keserű enyészet! - figyelmeztet Prohászka. - Minden lapos és unott benne ... Minden a földön kúszik, ha virágok közt is, és földet eszik...
- Előttünk legnagyobb tény az élet! - mondja ki a diadalmas világnézet hitvallását. - Ez hordoz harcot és fejlődést. Ez hordoz gondolatot, eszmét. Ez állít csatasorba géniuszt, költőt, művészt, bölcset, tudóst. Ez alakít kultúrát, vallást. Ez élvez örömet, bensőséget, békét. Ez koszorúzza meg a boldogságot.
Olyan elgondolkoztatóan vetíti elénk Bangha az Idő vetítőgépén keresztül az élet hangosfilmképeit: - Idő! Te rettenetes szülő, aki egyre szülsz és egyre emészted szülötteidet! Te nyughatatlan vándor, aki rohantodban egy világot tolsz és kergetsz magad előtt az elmúlásba!
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal