Előszó
Részlet a könyvből:
"Fenyvesek és tölgyesek között fénylik az országút meg olajfák között, amelyek a zöld és az árnyék foltjai közt látni engedik a szürke sziklákat. A tölgyfák színe rideg és hallgatag olajzöld, az a fajta szikár zöld, amilyen a katonák uniformisa. A tölgyes mellett a nap hosszú, keskeny fénypászmája mozgásba borzolja a fák sokszínű lombját. Az út túloldalán a magas erdő egészen árnyékba borul, szinte fekete. A tölgyfák tartózkodó, egyforma-zöld sorban követik egymást lefelé a hegyről, és megállnak a nyüzsgő, szürke város előtt, amelynek középen a székesegyház hatalmas, fehér foltja világít.
A síkság folttalan, kedves, merengő. Nem is tudom, milyen fák, árnyéktól duzzadó, hosszú fekete csíkja szeli át a mezőt, egyik végétől a másikig. A síkság derűs, eleven, mint a tenger.
A meleg légben lebegő szürke és fehér felhők árnyékot terítenek a földre és a tölgyfák lombjára. Nyugat felé az égbolt ködösen, kéken, lágyan fénylik, mint egy nyitott bicska a tenger felett. Azután megint a köd, az a sötét ólom-, sűrű hamu-, üvegpor-, eleven zuzmó-, durva homok-, mészkőszikla-ködfüggöny.
A terasz mellvédje előtt zöld, szürke, kék nádszálak lobogtatják büszkén magas, karcsú, mit sem érő szabadságukat. Az ablak négyszögét teljesen betölti a nádszálak mozgása és a felhők vonulása a fekete, sűrű, lefelé sorakozó tölgyfák fölött.
Egyik kezemet a homlokomhoz érintem, és érzem az ujjamhoz tapadó izzadságot. Nézem nedvesen fénylő kezemet. Az ablakpárkány vörös tégláira ritkás, kövér, súlyos cseppek hullnak.
- Jó napot!"
Vissza