A Teletranszporterről, a Kékszalállú herceg váráról, valamint arról, milyen érzés lehet emlékmásnak lenni

Fülszöveg

Mindig szerettem volna egy olyan könyvet írni, amelynek épp ez a Hogart-metszet díszíti a címlapját. Úgy tűnik, elérkezett az elszalaszthatatlan alkalom: a metszeten fönt, ez szemmel látható, azok a sápadt, vértelen arcok ének - talán az alant ülő urak énjei -, akik épp azzal vannak elakadva, hogy mindaz, aminek révén "az ember képzeletében képes megragadni az ént", ami által személy, éspedig, a tudat egységének köszönhetően, persze, egy és ugyanazon a személy, nem csupán valami, ami, mondjuk, a fogfájás logikai tartozéka (hogy a fogfájás valami olyasmi lehessen, ami érződik), hanem aki gondolatait, emlékeit vagy érzéseit el sem vesztheti, és amazok is csak nehezen nélkülöznék őt magát, mármint ha abban a formában gondolatok, érzések és miegyebek, ahogy az ilyen dolgokkal ismerősek vagyunk - szóval, mindaz hajlamos kibabrálni velünk... Ahogy ezzel vannak elakadva az alant ülő urak is: ők eszünk ítélőszéke (ez a metszet címe, hogy A bíróság), és alaposan el lehetnek akadva, hisz láthatóan nem is tűnődnek immár: ketten elszunyókáltak a szellemi fáradalmaktól, a harmadik úr pedig olvas, egy könyvet, amelynek szerzője is az előbbiekkel akadt bökkenőinken tűnődik - mármint hogy akkor tán valóban nem számítana énünk azonossága az időben, vagy mégis úgy áll inkább a dolog, hogy elménk dolgaiban még épp nélkülözhetetlenek vagyunk? -, és amelynek ő, mármint a szóban forgó parókás úr díszíti a címlapját, mégpedig szemmel láthatólag elmélyülten és élvezettel olvassa, ahogy reményeim szerint Te is majd, Nyájas Olvasó. Vissza