A tanúságtevő

Fülszöveg

Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánatkérőleg mosolyog. Kiderül, hogy Rózsa János a nevel.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Miket oroszokat akar megérteni!
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona). János vizsgálati fogsága így folyt le: a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Amikor aztán Sztálin halála után Jánost rehabilitálták, akkoriban, mint mondja, csiklandozta a kíváncsiság, hogy meg kellene kérni az ítélet másolatát magyarul, hogy megtudná: miért is ült le ő kilenc esztendőt? De attól tartott: "... még gondolkodóba esnek, miért kell az nekem?"
Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.
Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember - ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben. Odaült hozzám a priccsre - óvatosan csak legszélére, mintha a fűrészporral tömött szalmazsákomat be lehetett volna piszkítani, és megnyomva a formáját megváltoztatni -, aztán bensőségesen csendes hangon megszólalt:
- Kinek mondhatnám el az én titkos ábrándjaimat?
És soha semmiért nem panaszkodott. Vissza