A tanítónő

Előszó

A szüntelen keresés és újat-akarás írójának nevezhetnénk. A naturalizmus kívül szegődött, mert szenvedélyesen, a maga meztelenségében érdekelte az élet. De nem idegenkedett a romantikától sem. Meglátta a társadalom elesetteit, megírta sorsukat. Nyelvét, stílusát realizmus és naturalizmus, impresszionizmus é szecesszió jellemzi.
Nem kis mértékben életműve egyenetlenségével magyarázható, hogy annyira különbözőképpen ítélték - és ítéli - meg Bródy Sándort. Köztudomású: a nagy íróutódok tisztelettel és elismeréssel szóltak róla. Ady a "legszebb és legigazabb magyar poétá"-nak Móricz Zsigmond "bálványdöntő"-nek nevezte, Krúdy a mindig "feltaláló", költői érzékenységű naturalistát idézte meg, Juhász Gyula, Babits, Kosztolányi hasonló lelkesedéssel írtak művészi érzékenységéről, modernségéről. Közben, e vallomásokkal párhuzamosan egy-egy mérlegelő méltatás, egy-egy szaktanulmány is napvilágot látott Bródy írásművészetéről, s persze az egyes művek újrakiadásai, az évfordulók nyújtottak leginkább alkalmat a Bródy-mű számbavételére. A teljesebb igényű értékelés azonban csak az utóbbi másfél évtizedben kezdődött el: néhány összefoglaló kísérlet után Juhász Ferencné könyvet írt Bródy írói pályájáról. az 1971-ben megjelent munka végkövetkeztetésével egyetérthetünk: "Legkevésbé történeti értéke vitatott: a huszadik századi modern magyar irodalom kiemelkedő úttörője." Vissza