A tanítónéni

Előszó

Ma, amikor beléptem a szobámba, egy nagy barnaboritékos levelet láttam az asztal közepén. A szivem nagyot dobbant. Tehát megjött! Most már elvitázhatatlan tény, hogy a Nagyméltóságú Vallás és Közoktatásügyi Miniszter ur kinevezett. Ezentúl tehát igy hívnak: «Német Mária Gertrúd áll. el. isk. tanítónő". De vajjon hol? A kezem remegett egy kicsit, amikor feltéptem a borítékot. Szemem megakadt egy helységnéven: Sárbátor. Próbáltam elképzelni, hol is lehet, merre. Annyit tudtam, hogy valahol Pest környékén van és lakosai a német irodalmi nyelvtől valami nagyon eltérő dialektusban beszélgetnek egymással, amikor tej- vagy gyümölcsárulgatás közben összetalálkoznak az utcán.
Ez volt minden, amit jövendőbeli működésem köréről tudtam. Most már figyelmesen átolvastam a pársoros okmányt. Jól megjegyeztem, hogy a miniszter ur szivemre kötötte: «Uj állásának elfoglalása végett állomáshelyén azonnal jelentkezzék és ennek megtörténte után működését azonnal kezdje meg.» Elhatároztam, hogy másnap reggel kimegyek Sárbátorra és azzal visszatettem az irást a nagy barna borítékba. Azután leültem az asztal mellé és gondolkodni kezdtem.
Miután erre a fényűzésre az utóbbi időben nem sok alkalmam volt, most akadt volna bővében gondolkodni valóm, de a harmadik percben már ugy éreztem, hogy a negyedik, vagy legkésőbb az ötödik percben sírással végzem, azért tehát erélyesen végét vetettem ennek az elégikus hangulatnak.
Feltettem a kalapomat, vettem kézitáskámat és elhatároztam, hogy inkább elmegyek hazulról, de sírni nem maradok otthon.
A kapuban azonban meg kellett állnom egy percre gondolkodni. Hová is akarok menni? Mária, az én drága jó Máriám nincs itthon. Nyaral még az urával meg az ikrekkel. Itt elmosolyodtam. Hiába, nem tudok a kis ikerkeresztgyerekeimre gondolni mosolygás nélkül. Két csöpp, melegszívű kis emberpalánta: Ádám és Éva... Vissza