Fülszöveg
"Aki ezeket a verseket írta, nem költő akart lenni. Csak meg akarta ismerni magát, saját magában és a világban rendet akart teremteni" - vallotta Albert Zsuzsa pályája elején. "A csönd margójára" rótta a sorokat, mint aki feltűnés nélkül teremti életművét. De ez a pozíció a líra kiteljesedésének biztosítéka lett, szabaddá tette a világgal való kapcsolatában, megmentette a lázas önmegvalósítás következményeitől, igazságait, hűségét, érzékenységét megőrizhette egy olyan korban, amely a költőtől is politikai szolgálatot kívánt. Környezetében a mesterei, Jékely, Weöres, Nemes Nagy, Csorba Győző sorsa által az is egyértelművé vált, hogy az igazi költészet mégicsak önismeret és rendteremtés a személyiségben, a világban. Míg minden új csodát egyenként szemügyre vesz, megnő a mindennapi dolgok jelentősége, s a vele lévő tárgyak mindig más rálátásban állandó meglepetést okoznak. Az a fontos, hogy észreveszi, ami különben közönséges, fölvillanó kép, a mindennapok töredéke, de mégis, akár egy...
Tovább
Fülszöveg
"Aki ezeket a verseket írta, nem költő akart lenni. Csak meg akarta ismerni magát, saját magában és a világban rendet akart teremteni" - vallotta Albert Zsuzsa pályája elején. "A csönd margójára" rótta a sorokat, mint aki feltűnés nélkül teremti életművét. De ez a pozíció a líra kiteljesedésének biztosítéka lett, szabaddá tette a világgal való kapcsolatában, megmentette a lázas önmegvalósítás következményeitől, igazságait, hűségét, érzékenységét megőrizhette egy olyan korban, amely a költőtől is politikai szolgálatot kívánt. Környezetében a mesterei, Jékely, Weöres, Nemes Nagy, Csorba Győző sorsa által az is egyértelművé vált, hogy az igazi költészet mégicsak önismeret és rendteremtés a személyiségben, a világban. Míg minden új csodát egyenként szemügyre vesz, megnő a mindennapi dolgok jelentősége, s a vele lévő tárgyak mindig más rálátásban állandó meglepetést okoznak. Az a fontos, hogy észreveszi, ami különben közönséges, fölvillanó kép, a mindennapok töredéke, de mégis, akár egy emeletek közé szorult élet csodája, ahogy a megújuló gesztenyefa fészket rejteget a zöldjében, s a fiókákkal üzen a jövőnek a mából. Az ember megérzi a létezés örökké tartó vonulását, amelyben pici sorsa a Föld világegyetemben való nagyságával arányos. "A hadiúton vár egy könnyű jel / kezem érintése a fákon, / a fák maradtak, / erre mentem el / erre fordult ifjúságom." A jelek jelképpé válva megőrzik a világot, ahogy a világ a jeleket. Így jut el a költő önmagához, hozzánk, és a fölfelé vezető út végén a nyilvánvaló istenséghez, akitől lakható ez a földi tér, hisz minden pillanatunk része a nagy egésznek. A múlt jelenné válik az emlékezésben, miként Tündér Ilona várja Árgirusát, ahogy Árgirus időtlen idők óta Tündér Ilonát keresi. Egyszer félelem és elragadtatás nélkül, máskor beleborzongva a boldog álomi látomásba. Pedig csak annyi történik, hogy élünk, s a létezést a legpontosabb nyelven, nagy lelki békességgel, asszonyi szelídséggel, csöndes aggodalomból fakadó szemérmes szeretettel hallottuk kifejezni.
Albert Zsuzsa eddigi négy kötetéből válogatva, az új versekkel kiegészítve szerkesztette meg könyvét, hogy megismerhessék költői munkásságának lényegét az olvasói.
Vissza