A Szolnoki Művésztelep kiállítása

Előszó

A Magyar Nemzeti Galéria a vásárhelyiek, majd a budapesti Százados út művészei után ezúttal a szolnoki kolónia kiállítását rendezi meg, hogy időszaki tárlatai sorával áttekintést adjon a mai magyar képzőművészetről, egymást követően mind teljesebb tájékoztatással szolgáljon festőink, grafikusaink, szobrászaink munkájáról. Az elkövetkező évek folyamán még további bemutatókra is sor kerül a Galériában, ugyancsak olyanokra, melyek hazánk egy-egy kulturális központjának képzőművészeti termését ismertetik, kisebb-nagyobb művészcsoportok szellemiségéről, működésük érdeméről számolnak be.
A magyar művésztelepek közül a legrégibb hagyományokkal a szolnoki rendelkezik. Száztizenöt esztendeje már, hogy a Tisza-Zagyva összefolyásának a környékén meg-megállnak a festők, vázlatokat készítenek, akvarelleznek, a tájra és népének életére figyelmeztetnek. Különös varázsa van ennek a vidéknek, megejtő szintézisben tárja a magyar sajátságokat az arrajárók elé. Tipikusan alföldi miliő ez, mégse a hódmezővásárhelyi végletekkel, kevesebb benne az ázsiai vonás, nem is olyan drámai a légköre. Messzevezető közlekedési útvonalak gócpontja Szolnok, a sorsüldözött Magyarország közepén is, török-osztrák megszállás idején is szinte egész Európával érintkezett. A vásárhelyi tanyavilág, a Viharsarok - bár fiai tele voltak a humanista egyetemesség nosztalgiájával - mindig is a magányt, a kiszolgáltatottságot, a mozdulatlanságot szuggerálta, faggyal-fátummal bénította a lelkeket. Vissza