A szociálpolitika múltja Magyarországon

Előszó

Az iparosodás és a vele szorosan összefonódó urbanizáció kezdetén, a 19. század folyamán mindenhol óriási mértékben nőtt az abszolút szegénység. Ebből azonban nem következik, hogy a preindusztriális korban ismeretlen volt a mély és masszív szegénység. Új volt viszont, hogy az éhínségek, a járványok és a háborúk megritkulásával az általuk okozott átmeneti elnyomorodás helyébe a tartós és drasztikusan rossz városi létviszonyok léptek. Ez a szegénység nemcsak okait, de megnyilvánulásait tekintve is eltért a korábban szokásostól. Az ipari és városi civilizációt megelőzően a szegénység közvetlenül egyéni és családi életciklusokhoz igazodva hatott, és rendszerint háromszor sújtotta az egyént: kisgyerek korában, mint fiatal házast és öregkorában. Olyan ciklikusan jelentkező, visszatérő sorscsapás volt tehát, mint a rendkívüli események (a járványok, az éhínségek, a háborúk és egyéb természeti katasztrófák). S mert ilyen volt, egyúttal ki is lehetett belőle lábalni; a családok rendre valóban maguk mögött hagyták a nyomor állapotát (mégha némelyek bele is haltak).
További jellegzetessége volt a történeti szegénységnek, hogy átvészelését, a belőle történő kiemelkedést sajátos közösségi védőháló segítette. A paraszti és kézműves gazdaságra alapozott falusi, rendileg tagolt világban kölcsönös felelősségérzet hatotta át a közösségek minden egyes tagját. A rokonok, a szűkebb család, a lakóhelyi szomszédság afféle morális közösséget alkotott; számon tartotta tagjait, védte őket szükséghelyzetekben, mert azt tartotta, hogy mindenkinek joga van az életre és a tisztes szegénységre. E moralitás alapja az a kézenfekvő belátás, hogy az életciklusokkal elkerülhetetlenül járó szegénység, éppen mert nem egy időben érint az adott közösségben mindenkit, megengedi mások megsegítését, s ez a gesztus - fordított esetben - jól kamatoztatható reciprocitást szül. Vissza