A szív 2017. április

Előszó

Részlet az újságból:
Gyökerek, évgyűrűk, törzs és ágak
Vidéken születtem, de már több időt töltöttem nagyvárosban, mint a szülőföldemen. Legkedvesebb emlékeim a zöld terekhez kötődnek. Róma belvárosában ugyan nem sok a fa, a római tér az ókortól fogva csupa kőr, így vált fogalommá, de az Örök városban is a szobám ablaka egy völgyre nézett, a kertünkben pedig mediterrán fenyők és vadnarancs illatoztak. Münchenben az Isar folyó mentén húzódó angolkertben töltöttem szinte minden szabadidőmet. Londonban a rég bezárt, gyakorlatilag parkokként működő temetőkbe jártam tanulni. Mindig rácsodálkoztam, hogy az angolok a néha csupán zsebkendő nagyságú kis kertjeiket is mekkora nagyrabecsüléssel gondozzák. Az amerikai Oregon nyugati sávja pedig, ahol legutóbb töltöttem hosszabb időt, az egyik legzöldebb része az Újvilágnak. De New Yorkban is a Central Park nem véletlenül vált a város márkajegyévé, bár ez utóbbi helyen csak látogatóként jártam
Budapestet nem éppen a zöld parkjairól tartják számon, pedig ha tényszerűen nézzük a kérdést, kevés ennyire zöld nagyváros van a környéken. A magyar főváros kellős közepén ott van például a Gellért-hegy a rengeteg fájával és tágas mezőivel. Innen lélegzetelállító rálátás nyílik mind Pestre, mind Budára. Lehet látni a többhektárnyi Margit-szigetet is, tulajdonképpen még mindig a város közepén. A széles Duna pedig a gyönyörű hídjaival szellősen impozánssá teszi ezt a nagyvárost. Aztán a budai hegyek mellett Pestet is tágas zöld terek csipkézik: a Városliget, a Népliget, és itt van a Nemzeti Sírkert is, ahová csakugyan érdemes kilátogatni egy kis elcsendesülésre, ha személyes hozzátartozóink nem is nyugszanak ott.
Vissza