A szív 2014. december-2015. január-2015. december-2016. január

Előszó

Részlet a 2014. december-2015. januári számból:
Beköszöntő
Ajándék, kegyelem
Valóban nagyobb boldogság-e adni, mint kapni (lásd ApCsel 20.35)? Akár igen, akár nem, az évenként visszatérő ajándékozási idényben még a kérdés is háttérbe szorul a sürgetés mögött, hogy ajándékozni "kell", vagy legalábbis "kellene". Gondosan megtervezett gépezetként lendül mozgásba a kereskedelem világa, hogy a szokásosnál is csalogatóbbá varázsolja a vásárlói élményt, rövid ideig tartó meghittséget, egyediséget csempészve az egyre növekvő tömeg kiszolgálásának egyébként rutinszerű menetébe. Az ajándékozás ősi emberi szokását felkészülten fordítja a maga nyelvére a fogyasztói társadalom, csak a számunkra visszaadott szavak és képek harsány, tolakodó mivolta árulja el a csalafintaságot. Néha meg a siető tömegben fel-felbukkanó jellegzetes ajándékcipellők emlékeztetnek rá, túlméretezett tévéiket és hasonló csomagjaikat mulatságon billegetve, hogy nem éppen könnyű boldogság az ajándékozás. Igazi terhét ráadásul nem is a dobozok súlya adja, hanem a tárgyakhoz kapcsolódó láthatatlan koloncok, amelyekkel szintén ügyetlenkedünk bőven: meglepő is legyen, hasznos is, személyes is, különleges is, legyen értékben is illendő, és még örömöt is okozzon. Szegény tárgyak, hogy viselhetnének el ennyi rájuk rakódó terhet?
Segít ajándékozni, ha tudható, hogy lesz helye az ajándéknak, ha a meglévő nem tölt be minden teret, ha él a vágy valami új után, ha gyermekek csillogó szeméből sikerül olvasni, ha figyelmes adventi készület tisztítja a várakozást. És még inkább segít, ha van miből adni, és nem pusztán a pénztárca dagad, hanem a szív sem üres. Egyszerű előfeltétel, mégis milyen illékony. Erre egy zarándokúton jöttem rá, ahol emlékezetes beszélgetésbe csöppentem. A kérdés az ajándékozásra vonatkozott, és nem is csak úgy általában: "mit kell adnunk Istennek, mit kell tennünk Istenért"? A körben ülő, válaszolni siető egyetemisták érett hite feletti első ámulatomból hamarosan felocsúdtam a kibontakozó beszélgetés hallatán. A válaszokban semmiféle hibát nem találtam - csak a megszólalások nehézkes, iskolás, erőltetett jellege ne bántotta volna a fülemet! Óvatosan közbeléptem hát: először talán "adjunk hálát a kapott jótéteményekért", ahogy Szent Ignác ajánlja, és mondjon ki-ki néhány szót a fordított kérdésről: mit kapott már Istentől, mit tett érte Isten? A beszélgetés csendbe váltott, majd némileg tétova, de aztán egyre frissebb és élettelibb, személyesebb hangok szólaltak meg, és a kényszeredett légkört észrevétlenül hála, nagylelkűség, felszabadultság váltotta fel. Vissza