A színház- és a cirkusz-motívum a XX. századi magyar költészetben

Előszó

„Magamat ideje pillanatra elfelednem "
(Lermontov: ÁLarcosbál)
A rituális szerepjátszás, a maszkos szertartások az ősi kultuszok rítusait idézik, melyek az archaikus kor örökségeként lényegi vonásaikat megőrizve továbbéltek az európai és az Európán kívüli kultúrákban is, így egyetemes kulturális örökségnek tekinthetők.
A szerepjátszás, a maszk - a legtöbb kultúrában - eszköz az emberi világon túlmutató jelenségek átéléséhez, megismeréséhez, a világegységgei való azonosuláshoz. Mivel azonban az ismeretlen nem azonosítható semmivel: nem egy- hanem ezer arcú, az álarcok tarkaságában az egység sokszínűségét fedezhetjük fel. A szer- tartások álarcosai - akár a természeti népek maszkos rítusait, akár a karneváli jelmezeseket vesszük alapul - a maszk felöltésévei átlépik a tér és az idő korlátait, a szerepjátszás végsősoron a szertartás eksztázisát készíti elő. Az európai kultúrkörben azonban a maszk határtalansága a behatároltság érzetével egészül ki; a közösség jelentőségét pedig háttérbe szorítja az egyén magánya.
A művészi alkotás rítusa, időnkívülisége az első „szent" rítus emlékét idézi - a kozmosz teremtését a káoszból - az isteni teremtés aktusát utánozva pedig a világ megújulását, a rendetlenségből születő rend újrateremtését szolgálja. A művészek a mítoszok valóságát fedezik fel újra, amikor mint mutatványosok, vándorkomédiások, bolondok vagy zenészek lépnek elő: "amit elvárnak tőlük, hogy a kizökkent világot ismét helyretolják."
Az áldozati oltár mára átalakult, kiszélesedett: az élet színterévé, színpaddá, poronddá lett. Vissza