Előszó
"Bocsássa meg nekem Solon, ez a vén álmodozó, aki senkit sem tartott boldognak halála előtt, hogy én még - élete kellős közepén - Magát tartsam, kedves Ninonom, a legboldogabb teremtésnek, aki...
Tovább
Előszó
"Bocsássa meg nekem Solon, ez a vén álmodozó, aki senkit sem tartott boldognak halála előtt, hogy én még - élete kellős közepén - Magát tartsam, kedves Ninonom, a legboldogabb teremtésnek, aki valaha élt."
A legboldogabb teremtés - írja Saint-Evremont, a régi lova, az öreg barát, a szerelem és a szív oly finom szakértője, aki a párizsi udvartól száműzve, negyven éven keresztül mindenről el tudott feledkezni Londonban, csak Ninonról nem.
Mennyi fény, emlék, öröm kellett, hogy találkozzon ebben a névben s mennyi báj a viselőjében!
Mintha a játékos istenek benne s vele akarták volna megcáfolni azt a sok kellemetlen igazságot, amit az emberek két kedvencükről terjesztenek: a szerelemről, hogy elromlik s az ifjúságról, hogy eltünik.
A látszólag legellentmondóbb tulajdonságok egyesültek benne. Szíve s szelleme játékában az élet minden színe szivárványzott. A természet műremeke volt, oly kivételes s egyedülvaló, hogy arcképe fölé talán nem is illenék találóbb cím, mint amelyet egy bizonyos francia lovag adott leírásának a képzeletében élő soha nem létezett, ideális nőről:
"A nő, aki nincs és aki nem is lesz soha."
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal