Előszó
Noha rendkívül csábító a gondolat, miszerint 'minden szerelem reménytelen', mintha mégsem tudnánk oly könnyedén belenyugodni a szerelem ilyetén varázstalanításába, mondhatni túlságosan is profán és...
Tovább
Előszó
Noha rendkívül csábító a gondolat, miszerint 'minden szerelem reménytelen', mintha mégsem tudnánk oly könnyedén belenyugodni a szerelem ilyetén varázstalanításába, mondhatni túlságosan is profán és kiüresedett megítélésébe. Kétségtelenül látjuk, tudjuk, tapasztaljuk a szerelem romboló megnyilvánulásait és keserű végkifejleteit, de van képzetünk és tapasztalatunk építő varázshatalmáról is. S menthetetlen platonikusként miért ne ezen utóbbi lenne a fontosabb számunkra? De vajon létezik-e egyáltalán a szerelem, vagy pusztán egy illúzió lenne, amely 'szétizél és agyongyötör'? Netán nagyon is valóságos, sőt az egyetlen realitás, amiért élni érdemes? S ha létezik, lehetséges-e beszélni róla, avagy csak a gesztusok nyelve az egyedüli releváns kifejezési módja? A szerelemről beszélni minden bizonnyal csak akkor lehet, ha benne vagyunk, ám ebben az esetben éppen a szerelmet pusztán tárggyá tevő beszéd- és gondolkodásmódon vagyunk kívül. Ki beszél kihez, mikor és milyen pozícióból? Ha benne vagyunk is, mindig más arcát mutatja, következésképpen válaszaink is mások a 'kicsoda Erósz?' kérdésére. S ha a 'mi a szerelem?' kérdését firtatjuk, akkor mindannyiunk közös nyelvén beszélünk, vagy kinek-kinek teljességgel egyéni ez a nyelve? Legyen bár közös vagy egyéni, a megértés, a szerelem titkának megfejtése - valljuk meg - egyáltalán nem lehetséges. Talán jobb lenne, ha nem is próbálkoznánk vele. Mégsem tehetünk mást, folytonosan Erósz után tudakolódunk. S vajon mondhatjuk-e, hogy a szeretni-tudás és a szeretve-lenni-tudás képessége és összhangja, vagy éppen konfliktusa és diszharmóniája jelöli ki a szerelmes Én és a szerető Másik közös sorsát? S noha sem a szeretni-tudás, sem pedig a szeretve-lenni-tudás képessége nem óv meg bennünket semmilyen csalódástól, mégis, mindenek ellenére is ott van lényünkben a vágy a szerelem egyszerre autentikus és illuzórikus létmódjára. S ha ott van, akkor vajon a szerelem pusztán megtörténik velünk, akaratunktól függetlenül hatalmába kerít, mintegy kihasználva védtelenségünket meglep és ránktör, vagy éppen ellenkezőleg, akaratlagosan mi magunk teremtjük magunknak, a szerelem létéről mi határozunk, bennünk ébredő sorsáról magunk döntünk, mintegy készenlétbe helyezvén önmagunkat Ámor eljövetelére? Kiszolgáltatottságunk ritkán teljes, s bár győzni nem tudunk, nem vagyunk ártatlanok.
Vissza