A Szentháromságról

Fülszöveg

A kereszténység kezdettől fogva vallotta, hogy annak a kinyilatkoztatásnak a teljességét hordozza, amely megkezdődött az ószövetségi közvetítőkkel, prófétákkal, s amely maga is egy jövőbeni beteljesedésre mutatott. A kinyilatkoztatást pedig úgy fogta fel, mint az abszolút, örök létezőnek a kitárulását teremtménye, az ember felé. Jézus Krisztus élete, működése, tanítása, halála és feltámadása alapján a kitárulást úgy kellett értelmezni, hogy Isten Atyának mutatta magát az ember számára azzal, hogy elküldte Fiát és kiárasztotta a Szentlelket. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek emlegetése, illetve üdvtörténeti szerepe semmiképpen sem bontotta meg az egy Istenbe vetett hitet, ellenben annak a bizonyítéka volt, hogy Isten az egész benső életét kitárta az ember felé. Ebből az következett, hogy ha Isten kifelé ilyen hármasságban mutatkozik meg, akkor befelé is hordozza ugyanazt a hármasságot. A kereszténységben tehát Isten nemcsak világfeletti, transzcendens lény, aki magában hordozza létének, szellemiségének, teljességének magyarázatát, hanem olyan valaki, akinek a létmódja is más, mint a mi világunké. A kereszténység újdonsága ez a minisztérium: az egy Isten a maga belső életének gazdagsága szerint Atya, Fiú és Szentlélek. Mind a három igazi valóság, mind a háromnak megvan a személyes üdvtörténeti szerepe, és mégis csak egy Isten van. Vissza