A Szent László Kórház alapításának centenáriuma

Előszó

Budapest székesfőváros törvényhatósága 1891. február 4-i közgyűlése határozta el egy 200 ágyas kórház építését „heveny fertőző betegek" részére, és a magyar királyi Belügyminisztérium még ez év júniusában jóváhagyta a határozatot.
Az új kórházat külföldi tanulmányok alapján Kauser József műépítész tervezte, a terveket Amon József vállalkozó valósította meg. Az új kórház a Fővárosi Szent Rókus Kórház kihelyezett „osztályaként" a Szent László Kórház nevet kapta és az első beteget 1894 november 9-én vette fel. A kórház első vezető főorvosa Gerlóczy Zsigmond volt. Ha valaki szeretné tudni, milyen volt az új kórház - legalábbis kívülről - csak meg kell tekintenie a jelenlegi igazgatósági épületet és a vele szemben elterülő, fedett folyosóval összekötő pavilonsort (amelyet még ma is László-sornak neveznek) és előtte áll a 100 évvel ezelőtt felépített kórház.
A kórház, amelyet neves külföldi szakemberek is elismeréssel csodáltak meg, egy olyan korszakban létesült, amelyben a csaknem 50 éves Semmelweis-i tanításokat egyes betegségek ragályos jellegéről - ugyan évtizedes, késhegyig menő viták után - már elfogadta az orvostudomány és amelyben egyre-másra fedezték fel e betegségek bakteriális kórokozóit, persze korántsem mindet. Nem volt ismert még például a szamárköhögés kórokozója, amelytől megtámadott betegek az új kórház kórtermeit csakhamar megtöltötték. Az olykor tömeges megbetegedést okozó vírusok felfedezése is még váratott magára. Jellemző, hogy még Gerlóczy Zsigmond 1900-ban megjelent „Ragadós fertőző betegségek korai fölismerése" c., egyébként kitűnő könyvében is megkülönbözteti a „ragadós" és a „miasmás" fertőző betegségeket és bár a miasmán ismeretlen, szabad szemmel nem látható, a természeti környezetből (nem emberből) származó élőlényeket ért; felosztása mégis e betegségek korábbi etiológiai szemléletének öröksége.
A kórház története érthetően kapcsolatos az ország mindenkori járványhelyzetével. Úgyis mondhatnánk, hogy annak megkésett tükörképe. Megkésett, mert egy járvány kialakulásának kedvező feltételei többnyire még ma sem számíthatók ki előre, így gyakori hogy az érintettek kórházi elhelyezését biztosító intézkedések rendszerint csak akkor kezdődnek, amikor a járvány már dühöng és mire azok foganatosulnak, az már le is csengett, s a hevenyészve létesített kórházi ágyak üresen tátonganak. Idézni lehetne ezzel kapcsolatban a kórház egykori főigazgató helyettesének, Lohnert Lajosnak a mondását: „Baj általában nincs, baj akkor van, ha baj van". Sajnos egészségügyi és polgári hatóságaink figyelme a fertőző betegségek iránt is gyakorta csak akkor ébred fel, ha „baj" van.
A kórház 100 éves története természetesen tükrözi az orvostudomány és azon belül az infektológia fejlődését is, hiszen a fejlődés új és újabb diagnosztikus és terápiás eljárások bevezetését tette (volna) szükségessé, amelyek olykor új részlegek létesítését, műszerek beszerzését, a személyzet speciális képzését sürgették. A kórház, mint az egészségügy mostoha gyermeke, az ilyen fejlesztésekkel is többnyire késésben volt és sajnos még sok tekintetben ma is van, ezért kénytelen más intézmények segítségét igénybe venni, amelyek viszont gyakran vonakodnak a fertőző beteget falaik közé beengedni. Mégis nem hallgathatjuk el, hogy a Szent László Kórház koncepciózus vezetőinek erőfeszítései és indokolt erőszakossága révén élen járt egyes új módszerek bevezetése terén, amelyekről később még esik szó. Vissza