A szent hegy

Előszó

Ha valaki Árpádházi Margitnak, a szűz királyleánynak áldott kis szigetén - Óbudával szemben - az ott letelepedett Johannita-rend lovagvárában, az Úrnak 1288-ik esztendejében, bizonyos Giovannai da Saliceto után kérdezősködik vala, bizonyára ilyenfajta választ kap a rend kancellárjának, a nyájas és közlékeny Mathiolus dell'Aposa lovagnak szájából:
- Giovanni Benvenuto da Saliceto bolognai származású rokkant keresztesvitéz, negyvenesztendős, mindenkinél jobban ismeri a görög és latin remekírókat, valamint az ó- és újszövetségi bibliát, a bírák, királyok és próféták könyveit, a zsoltárokat és az apostolok leveleit, a provencei költőket és a lovagregényeket, a Minnesängerek énekeit és Ptolemaeus csillagászatát, nemkülönben Aristoteles és Aquinói Tamás filozófiáját. Huszonhatéves korában Giovannit, a vitézi tornák és szerelmei kalandok terén felülmúlhatatlan lovagot, a Lambertaziaknak 1274-ben történt kiveretése alkalmával - mint ghibellint - száműzték Bolognából s testvérünk egy ideig Páduában éldegélt, majd Velencében vállalt jegyzői tisztséget Endre magyar királyi hercegnek és anyjának, Morosini Tommasinának udvarában. Aztán lefizetvén a köteles kétszázötven aranyat, az olaszországi Szent János-rend nagykeresztesei közé lépett s azóta viseli fekete csuháján a nyolcszögletű fehér keresztet s a szalagot, melyre Krisztus kínszenvedéseinek nyolc titkát hímezték. Ezelőtt tizenkét esztendővel Magyarországra jött s a király mellett a morvamezei csatában átlőtték a lábát. Azóta sántítva jár, de oly büszkén és fürgén, mint a szarvas. Giovannai most letette a kardot s elővette Bolognában nyert magisteri oklevelét. A király kedves embere, az apródok tanítómestere, a budai bíró bizalmas kallencárja, könyvmásoló és krónikaíró, orgonista és regens chori az apácák templomában s e sok hivatal mellett reggeltől estig ráér süttetni a hátát az aranyos nappal, amelyet imád - és csavarogni az éjszakában, amelynek titkai közepette inkább járatos, mint a keresztényi erényekben. Szereti a lantot, a könyvet, a budai borokat és a szép leányt. Nevetős jó fiú, aranyból van a szíve, a kupát mindig fenékig issza s ma is épp oly hetyke és hódító, mint aminő volt, amikor nem a régi doktorokat és egyházatyákat, hanem a kardot és kopját forgatta. Sok ivás, udvari asszonyok és szolgálók szerelme, valamint a kockajáték izgalmai sűrű és mély ráncokat vontak szép hosszas, barna arcára és meggörnyesztették a hátát, de a tizenöt éves leányok még ma is boldogok, ha az ő kezét fogva léphetnek be a szerelem kertjébe. A nép varázslónak tartja. Igaz, hogy nemcsak a tudományokhoz, de minden haszontalan ügyességhez ért s a messze földről jövő szemfényvesztőket, kardnyelőket és tűzevőket sokszor lefőzte már a maga bűvészetével, amelyet araboktól és Indiában járt hajósoktól tanult. Szelleme mindig sziporkázik, kedve mindig vidám és tréfás, és csókra, versre, tudományos vitatkozásra mindig készen áll az esze, szíve és karja. Most áristomban ül. Vissza