A szemtanu naplója

Előszó

Részlet a könyvből:

Adatok az emberhez

Szemtanuk vagyunk ismét, nem hagynak nyugodni a nyugtalan idők. Alig lélegzünk egyet-kettőt s embervoltunk már megint erősen így tagozódik: nemzedék, korosztály. Elvégzendő munkánk: feladat, sőt teljesítmény. Az esztendők, amikben élünk: korszak. Az állapot: helyzetté kúszálódik, mint ilyen többé-kevésbé állandósul, s már ismét és ismét kortársak vagyunk, "részesei a nagy időknek". Íme, csupa dűlt betű és idézőjel, amit úgy utálok, de használnom kell, mert világunk most dűltbetűs és idézőjeles és én engedelmesen hozzátartozom koromhoz.
Szemtanu vagyok s, mint mindig, ha az idők elsúlyosodnak, fokozottabban érzem a lerombolhatatlan közösséget, családommal, az emberiséggel. És körülnézek a familiában: ki mit csinál a nagy időkben, a maga kis életével, mint végzi a föladatét, általában, hogyan kortárskodik? Magam az elején még kissé kóvályogtam, szédültem, egy kicsit kapkodtam - a mesterségemben is - kapkodtam úgy, ahogyan kapkodott az orvos is, meg az asztalos is. Bizonnyal voltak mostanában olyan napok, hogy az orvos későbben kezdte a rendelőórát s az asztalos hümmögött a deszkái és szerszámai között: most csináljam tovább ezt a szekrényt? ... Ez így van a zökkenőknél. De az orvos aztán ismét pontosan kezdi a rendelőórát, az asztalos befejezi a szekrényt és így magam is folytatom a munkát, ott, ahol abbahagytam Vissza