A szél dala

Előszó

ELŐJÁTÉK
Tasunka Vitko egyedül állt lovával a kopár hegygerincen. Minden csendes volt körülötte, csak a szél kavargott nyugtalanul, meg-megújuló rohammal az elnémult csatatér fölött. Az indián még egyszer körbetekintett a magaslatról, mielőtt sátrába tért volna. Lepillantott a völgybe, ahol a kanyargós folyót övező szirtek alatt a védtelenek sátrai álltak, a védteleneké, akiket ma sikerült megoltalmazni.
Odalentről felhallatszott hozzá a halottsirató ének azokért a harcosokért, akik elestek. Nem szerette a gyásznak ezt a hangosan síró dallamát, de ő a győzelmét sem énekelte meg soha. És ma győzött. Ez a nap jó volt, győzni is és meghalni is. Ma nem ejtettek foglyokat. De a védtelenek odalent a völgyben élnek.
Körös-körül fiistpamacsok lebbentek fel a környező magaslatokról. Tasunka Vitko megértette, mit jeleznek az őrszemek: újabb lovascsapat érkezett dél felől, ahonnan a nyár és a növekedést adó erő jön. Most milahanskák jönnek, hogy öljenek, és nem tudják, hogy már nem segíthetnek a társaikon. Sem a halottakon, sem pedig azokon ott a dombon, akik szűkölnek a félelemtől, mint a csapdába esett sakál, mert körül vannak zárva.
A nagy harc után Tasunka Vitko már nem akart ölni. Kelet felé fordult. Ott, a végtelenbe vesző látóhatáron túl lakik a hajnalcsillag, amely bölccsé teszi az embert, és Tasunka Vitko tudta, hogy a legyőzött csapatok helyébe mindig újak jönnek keletről, ahonnan a fény, mert ott több a wasicun, mint ahány csillagot hordoz az ég.
Északon, ahonnan a fehér szél fúj, egy idegen ország terül el, amely talán befogadja a lakota nép üldözött fiait. De vajon jobb-e élni idegenben, mint csatában halni meg a saját földjükön?
Tasunka Vitko lassan elfordította a fejét nyugat felé, ahonnan a Mennydörgésmadár az esőt hozza. Sokáig állt így, mozdulatlanul. A szél jajongva örvénylett és a nyaka köré fújta hosszú haját, port, vér- és füstszagot csapott az arcába, elhozta a halotti ének foszlányait a füléhez a völgyből, ahol a védtelenek ma éjjel biztonságban lesznek. Gondolatokba mélyedve nézte a napot, amely a távoli Vissza

Fülszöveg

ffl
L\ hús nyilvánvalóan az indiáné, de ez most már nem érdekelte. INem az éhség miatt, hanem dacból. Lekapta a tűzről a nyársat, és v fenolión harapta a forró, felig nyers húst, nyelte szinte rágás nélkül, j R máris tépte a következő falatot. Úgy tömte magát, miiijt' egy ki-i !éhezett vadállat, és közben iszonyúan szégyellte, hogy ide jutott, Ilyen mélyre süllyedt, hogy emellett a pogány vadember mellett nem !tudja megőrizni emberi méltóságát sem.
pmikor úgy-ahogy jóllakott, még inkább hatalmába kerítette a szé-fgyenérzet. Elhatározta, hogy rendbe hozza magát, megmosdik és pezd valamit a hajával is. A főkötőtől nem akart megválni, rettegett játtól, hogy az indián megskalpolja, ha meglátja hosszú, csigákban leomló vörös haját.
Apaiakhoz ballagott, és akkor pillantotta meg az indiánt. A völgy lperemén állt, arccal a felkelő nap felé, két kaiját kitárta az égre. So-jkáig állt így, mozdulatlanul, csak a szél lobogtatta hosszú, fekete
Ipáját.
Sarali meghökkenve nézte. Az indián imádkozott."
Eva Keneth egy évtizedes kutatómunkájának eredményeként Születhetett meg ez a regény, mely történelmi hűségének köszön-lietően pontos képet ad a 19. századi fezak-Amerika világáról, az Iindiánok és fehér emberek között fennálló konfliktusról, a korabeli társadalom berögzült gondolkodásáról valamint a lakota indiánok j életéről. Kivételes hangulat- és tájfestő képességének köszönhetően !megeleveníti a hullámzó prérit, a poros határvidéki kisvárosokat, |a zord erődöket vagy akár a korabeli nagyvárosok nagystílű élet-ívitelét, csakúgy mint a lakota indián falvak mindennapjait, kerülve la vadnyugati történetek kliséit. |
Mindezt egy fiatal lány szemszögéből, aki minél távolabb mene-[kühierégi életétől A.^ifcMJ1
Vissza