A szekuritáté karmai között

Előszó

Megtisztelve éreztem magam, amikor 2004 tavaszán felkeresett Búzás László, és megkért, olvassam el a visszaemlékezéseit, majd pedig írjak hozzá előszót. A kéziratot fejezetenként, mondhatni készülése idején, melegében olvastam át, s közben arra gondoltam, hogy lám, el kell jönnie egy olyan időszaknak, amikor az élmények beérnek, amikor a katarzis bekövetkezik és az ember írni kezd.
Búzás László közel húsz év múlva fogott tollat, hogy bebörtönzésének körülményeit, a börtönéveket és a rendszerváltás előtti és utáni tapasztalatait, sorsát rögzítse. Bizonyára nyugdíjba vonulása is alkalmat teremtett arra, hogy összegezzen, bölcsen mérlegeljen és megírja mindazt, ami fehér folt maradt a nagy zsivajban, zűrzavarban. Mert a fordulat után hirtelen már nem volt érdekes, hogy ki volt ellenálló, ki fordult szembe a Ceaucescu diktatúrával akkor és ott - már a pillanat emberei rohangáltak forradalmár pózban, azok, akik eddig lapultak és lapítottak, sunyítottak. Ezek meg is vetették azokat, akik előzőleg áldozatot hoztak, szenvedtek. Naivaknak, meggondolatlanoknak tekintették az igaziakat, akik úgymond nem várták ki a rendszer összeomlását\ A pillanatemberkék úgy vélték és úgy vélik, hogy a rendszerek maguktól omlanak össze, ha idejüket múlják, vagyis az „előbb-utóbb minden bevonul a történelembe önmagától, miért fárasztanád magad" mentalitással kell élni, majd nagy csörömpöléssel beverni ajtókat, ablakokat stb. Az elavult rendszerek, diktatúrák, zsarnokságok bukásukkal elsősorban azokat igazolják, akiket száműztek, bebörtönöztek vagy kivégeztek! A politikai ellenállók minden időben naivaknak tűnhettek, akik sorsukat nem kerülhették el. De nem kerülhette el a sorsát egyetlen zsarnokság sem a történelem folyamán! Az ellenállók, az igazi reformerek vagy forradalmárok minden időkben hasonlítottak egymásra: igazságérzetük, becsületességük, jellemük megkülönböztette őket az arctalan tömegtől, annak tagjaitól. Vissza