A székkutas-kápolnadűlői avar temető

Előszó

Szemlélője, kortársa és sorstársa vagyok egy életműnek, amely ebben a kötetben manifesztálódik, a címe talán az is lehetne, Székkutas-Kápolnadűlő 1965- 1987. Persze hozzá lehetne tenni még egy időszakot, 1987-től 2003-ig, hiszen a régész számára a munka akkor kezdődik, amikor az első leletet megpillantja, és akkor fejeződik be, amikor az nyomtatásban is megjelenik. A régészeti tárgyak évezreddel idősebbek nálunk, és a közlemények sorsára számítva évezreddel túl is élnek minket, röpke epizód vagyunk egy-egy szíjvég, csat, netán edényke sorsában.
1965 áprilisában jött a szegedi múzeumba egy kopott ruhájú, vézna lelkész, akinek lelkészi mivoltára csak szürkés színű fehér gallérjáról jöttem rá. Kiderült, ő Felicián atya (Neubauer József), aki a 20. század múzeumot támogató lelkes kultúrszolgái, Seiler László, Fock Lajos, Tokodi András sorába lépett, akik egy-egy kisebb régió frissen előkerült régészeti leleteiről tájékoztatták a szakembereket, elsősorban a szegedi múzeumot, hiszen annak oszlopos épülete a hídfő mellett messzire látszik, a nagy elődök pedig szívesen fogadták a bejelentéseket. Akkor éppen én voltam valamilyen okból ügyeletes, és a szerencsés kezű, jólelkű találót a hódmezővásárhelyi múzeumhoz utasítottam, illetve fel is hívtam őket, hogy fogadják szeretettel, és csináljanak helyszíni szemlét. Akkor még nehéz volt kijutni egy-egy lelőhelyre, az ottani könyvelőnek, Égető Jánosnak volt egy Csepel motorbiciklije, annak rázós hátsó ülésén látta először Nagy Katalin egy ma már kiszáradt ér partján, Székkutason az első sír csontjait. Akkorra már a múzeumok megyei felügyelet alá kerültek, így Bálint Alajos megyei múzeumigazgató segített anyagilag az első szelvények kiásásában. Rövidesen kiderült, hogy egy különlegesen fontos avar kori temető jelentős(?) részét hordták el már a korábbi homokbánya munkálataival, ha nincs Felicián atya, bizonyára a többit is elhordták volna, ahogy vandál módon sok-sok régészeti lelőhelyet pusztítottak el nem csak Csongrád megyében, hanem az egész országban. A múzeum erőihez képest az ásatás kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de elindult, s pár éves megszakítására csak akkor került sor, amikor a már Bokornévá vált Nagy Kati, akit én 1962-ben egy
egyetemi kirándulás során ismertem meg, csecsemőit nevelte. Ma már elképzelhetetlen, milyen szerény körülmények között folyt a munka, mennyire ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, mennyi fizikai és erkölcsi áldozatot kellett hozni a sciencia amabilis, a régészet érdekében. Nagy Katalin érdemei mellett nem hagyhatom ki Szőke Ágnes (1948-1995) restaurátor szerepét sem, aki szegedi gimnáziumi évei után szinte önkéntesként szegődött a vásárhelyi múzeumhoz, fillérekből tengette életét, de haláláig hűséges maradt a régiségek iránti szerelemhez. Nevéhez fűződik nem csak a sírok pontos dokumentálása, a nagyszerű rajzok elkészítése, hanem a vezető régésszel közösen, az akkor még ritkaságnak számító fülkesírok feltárásában új módszereket kísérleteztek ki vagy fejlesztettek tovább. Nem kell itt most felsorolnom, hogy kik működtek közre a 20 évig tartó feltárások során, kortárs középkorú régészeink jelentős hányada ott tanulta meg igazán a szakma tiszteletét. Az eredményekről ugyan időről-időre kisebb közleményekből értesülhettünk, jelen kötet azonban mérföldkő a késői népvándorlás kor kutatásában, e késő avar temető szerkezetéről, leleteiről, temetkezési szokásairól és a temető mint szakrális hely védelmi rendszeréről kapunk információkat. Vissza