A székely puccs 1877-ben

Előszó

A "székely vitézség" nem frázis, nem olyan üres diszjelző, amivel a népek önmaguknak hizelegni szoktak, hanem élő valóság, mely sok századok véres harczaiban állotta ki a tűzpróbát és érdemelte ki a vitézségi érmek arany, ezüst és vaskeresztjeit.
A „székelység" harczban született, harczczal tartotta fenn magát, az adta meg az ő nemzeti jellegét, annak köszönhette az ő sajátos, külön vitézlő nemességét. Diplomatikus czíme is az volt a székelynek, hogy („agilis"); serénykedő, "gyorsalkodó" nem „nemes és nemzetes", mint a magyar s nem „circumspectus", „körültekintő", mint a szász.
Nemhiába vallja és tartja Attila népe ivadékának magát: a világhódító „Isten ostorá"-nak vitézségben méltó utódja kiván lenni másfél ezer év multán is.
Verbőczy híres törvenykönyvében azt irja róluk, hogy a harczi dolgokban nagyon járatosak. Lipót császárkirály Erdély alkotmányát szabályozó diplomájában (1691) a világ legharcziasabb népének (genus hominum bellieosissimum) nevezi. Az 1848/48-iki szabadságharczban Petőfi áradozó szavakkal énekelte meg hősiességüket. A legutóbbi világháborúban hősi legendák szóltak elszánt bátorságukról, félelmet nem ismerő, vakmerő vitézi tetteikről. Ennek a székely vitézségnek egyik felvillanásáról szólnak az alábbi sorok. Egy röpke felvillanó fénysugárról, mely mint a távol elvonuló zivatarnak villámlása egy pillanatra megvilágítja a látóhatárt s aztán hamar eltűnik, a nélkül, hogy éreztetné hatását. Vissza