A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa

Előszó

1970. április 16-án a Kossuth Rádió déli hírműsorának végén közölte a bemondó: Elhunyt Váci Mihály - Kossuth-díjas költő, országgyűlési képviselő, az Új Írás szerkesztője - Hanoiban, a Vietnámi Demokratikus Köztársaság fővárosában, ahol egy magyar kulturális delegáció tagjaként tartózkodott.
A hír megdöbbentett. A halál - amelyről a betegségek, fizikai szenvedések közepette nemegyszer írta: "sóvárgom" - idegenben érte utol. Távozásával több nemzedék maradt árva. Mert Vácinak, ahogy nemrég egy irodalmi esten elhangzott, "nagy szíve" volt. Belefértek nemcsak sorsosai, a "barázdákban botladozók", az élet asztalától eltaszítottak - testi-lelki megalázottságban, szenvedések infernóiban is reménykedve bolyongók, azaz a jézusi értelemben vett boldog, "lelki szegények" -, akikért tollat ragadott először is, hanem a szellemi küzdőtársak és a másként gondolkodók, s az új korszak nyiladozó lelkű fiataljai is. Utóbbiak közé tartoztam akkortájt gimnazistaként magam is. Nemzedékem Váciban a bátor hangú lírikust, a kemény tollú kritikust tisztelte, azt, aki az igazságosztónak ígért új világ eszméinek (szocializmus) eltorzulását, az elvtársak előnyökért elkövetett árulását látva (lásd később: gulyáskommunizmus) belső meghasonlásokon ment át, és nem szűnt meg az ellentmondásokat ostorozni, s megújuló erővel hinni abban, hogy a világ körülötte megváltoztatható. Vissza