A szamár

Előszó

A MI SZŐNYEGÜNK

Mostanában sok vita folyik az írói szemlélet kérdése körül. Jómagam is beleestem abba a hibába, hogy meggyőzni igyekeztem másokat az én szemléletem helyességéről. Nehéz dolog ez nagyon. Hogyan győzzek meg bárkit is olyasmiről, amihez én magam is olyan tarka élet után jutottam. Hogy megérthessen valaki, ahhoz gyermekké kellene változzon s tizenkét esztendős korától alagutat csákányoljon árva krumplikat ebédelve. Azután ölfát vágjon kint az erdőn s többet háljon priccsen, mint ágyban. Huszonnégyéves korában pedig álljon be inasnak és seperjen műhelyt kilenc hónapig. Azután meg menjen el gyári munkásnak s négy esztendeig harcoljon a kétszázhúsz lejes hetibér ellen. Majd házasodjon meg erre a hetibérre és házassága napján forrázza ki az ószeren vett nászágyat, hogy ne vadászgatással kelljen eltöltenie a huszonnégy óra legmézesebb felét.
Bizony, ha szétnézek mostani egyszobás lakásomban, minden bútordarabnak furcsa és különös története van. Különös és kettőnk számára sokmindenre emlékeztető története. Feleségem és én tesszük ki a kettőt. A fiam számára már inkább csak mulattatók ezek a történetek. Hempereg a kacagástól, ha elmondom neki például az ócska sifon történetét, amit házasságom napjának reggelén fuvaroztam haza - majdnem olyan ócskán - egy rozoga stráfszekéren. Nevet rajta jóízűn s mikor kinevette magát, ragyogva a vidámságtól, unszol: - Mondd el még az asztalt is, édesapám, amelyiknek nem volt fiókja s úgy lógott a lába, hogy nem tudtatok rajta ebédelni. - S nevet úgy, hogy én is kénytelen vagyok vele nevetni s az anyja is velünk ugyancsak... Vissza