A szalamandrás ház titka

Előszó

Részlet a könyvből:
"A saját nagyanyja volt az, aki átadta Henri-Pierre-t a Varázsvitrinnek, réges-régen, amikor ő még csak négy éves volt. De hogy ne értsétek félre, így történt a dolog:
1944. első napjai sötétek és hidegek voltak Párizsban, és a tél meg a háború közé szorítva nehéz idők jártak: minden rossz volt. Soha nem jutott elég étel az asztalra, és a szobák, amikben laktak, sosem voltak elég melegek. Ám amikor az elektromos lámpák fénye pislákolva kihunytak, Henri-Pierre és a nagyanyja meggyújtottak egy gyertyát, és a barátságos, sárga fénye köré kuporodtak: ilyenkor mindennek ellenére mégis szinte már-már jól érezték magukat.
-Az ember keze arra való, hogy mindenféle dolgokat hozzon létre - mondta neki a nagyanyja. Az öregasszony ujjai vékonyak voltak és fürgék, és olyan varázserő lakozott bennük, ami képes volt bármivé átváltoztatni egy furcsa végű fadarabot: tigrissé, szalamandrává, apró hajóvá papírvitorlákkal. Egyszer, réges-régen ezek a kezek segédkeztek a Vitrin elkészítésében is, és ez a Vitrin lehetett talán a világ legcsodálatosabb tárgya, az üvegezett ajtaja mögött csillogó rejtélyes üvegcsékkel.
-Mit van az üvegeinkben, barátocskám? - kérdezte olykor az unokáját, az pedig mindenféle rossz választ adott szándékosan, csak hogy hallhassa nagyanyja gyöngyöző kacagását:
-Citrom! Víz! Tea!
-De nem a mi üvegeinkben! - felelte ilyenkor a nagyanyja (ez volt az ő kettejük saját külön vicce), majd előrehajolt, és belesuttogta a titkot unokája fülébe: Mi ugyanis az Időt tároljuk az üvegeinkben! " Vissza