A szakítás

Fülszöveg

"A hivatásos író félrecsúszott büszkeségével" szólal meg Greene író-hőse, "akiről ha egyáltalán tudomást vettek, mesterségbeli tudását méltatták". És elmondja, kiábrándultan, cinikusan, hitetlenkedve egy szerelme - szerinte nem szerelme, csak szokvány-viszonya, nőügye - utóéletét, a szakítástól addig az újjáéledésig, amelyből csak azért nem lesz újrakezdés, mert a regény különös hősnője meghal. S elmondja még ez a Bendrix nevű, nem igazán sikeres író, hogy milyen különös utakon járt szerelmi partnernője, és milyen különös dolgok történtek a halála után, talán csodák.
Egy nagy író, egy valóban hivatásos és hivatott ("A csendes amerikai"-ra gondolhat a magyar olvasó, a "Havannai emberünk"-re, "A kezdet és a vég"-re), azt mondatja el, cselekményszövő és emberábrázoló mesterségbeli tudását pompásan csillogtatva, arról tétet vallomást író-hősével, hogy mekkora szerelem lappanghat egy szokvány-viszony felszíne alatt, milyen drámai önítélet egy korosodó férfi és sikeresedő író cinizmus-leple alatt, és hogy mi a különbség hit és álhit, békességkeresés és életpótlékul használt misztikum között. Nem különös, ami ebben a regényben történik, hiszen férfi-nő egymásért-felelősségéről van itt szó, cinizmus ellen szól a cinikus, élete értelmét keresi egy "hisztis kurva", szánalmas embertörpe, torz prédikátor és dogmába dermedt pap torzít hiszékenyek vallásává hitet, és nem történnek csodák.
Ahogy a hit nem hit, amely ebben a regényben látványosan és misztikusan terjeng, ugyanúgy nem szakítás a szakítás, nem hisztériás a hősnő, nem félrecsúszott a hős: ez a regény a társadalom két szélsőséges konvenciója, a cinizmus-konvenció és a hit-konvenció ellenében azt mondja meg - mesteri kíméletlenséggel, mert mindvégig kimondatlanul -, hogy másutt vannak az emberi igazságok, mélyen a szokványos, szélsőséges, torz látszat alatt. Vissza