A Szabó család 67.

Előszó

Részlet a könyvből:

"KÁRPÁTIT BALSEJTELMEK GYÖTÖRTÉK, amikor a vizesfalú kunyhó közelébe ért, melytől nem messze egy rozzant budi nyitott ajtaját csapkodta a szél. A házikó előtt egy kék vizeskancsó állt a földön, tele vízzel. Valaki letette s vagy ottfelejtette vagy tán nem volt ereje már bevinni a fészerbe. Belépett. Egy lócán ott feküdt Kuti Sándor. Beesett arca, megkínzott tekintete, erőtlenül csüngő keze arra az életnedveit veszítő mézgás törzsű barackfára emlékeztette Kárpátit, amely ott árválkodott nem messze a viskótól.
- Kuti bátyám, rosszul van? - kérdezte.
- Nem vészes - válaszolta a kérdezett és véreres szemét az újságíróra meresztette.
- Visszahozta az irataimat?
- Vissza -mondta Kárpáti és bizonyságul előszedte táskájából az iratcsomót, melyet két kemény borító védett a gyűrődéstől, rongálódástól. - A főszerkesztő úr, Gyula bácsi, szívélyes üdvözletét küldi.
- Köszönöm - mondta Kuti és az iratcsomót belökte a lóca alá.
- És szeretné, ha valóban pontot tennénk erre az ügyre.
- Én is - mondta Kuti rekedten. - Ezért most távozzék!
Kárpáti nem moccant.
- Volt orvosnál?
- Nem.
- Nem is hívott? Az egészségét, az életét kockáztatja, Kuti bátyám.
- Kis tétben játszom. Hogy hívhattam volna ide orvost?
- Senki sem járt erre, akit megkérhetett volna rá?
- Hozzám csak újságírók és főmérnökök járnak látogatóba. Ők is csak ritkán és akkor is teljesen feleslegesen.
- Senki más? - kérdezte Kárpáti.
Az öregember sokáig hallgatott. Gondolatban valahol nagyon messze kalandozott." Vissza