A szabadság árnyékában

Előszó

Két-három tompa dörrenés után - a tüzérség zajához szokott fül könnyen megállapíthatta, becsapódás volt-e, vagy kilövés - ismét csend lett. Egy hosszú vörös lángoszlop szökkent az égre, üstökösként; farka por volt, törött tégla, cserép, némi húscafat, üvegdarabkák, szakadt ruhák. Mindez egy ideig áthatolhatatlan forgatagban kavargott a föld felett, aztán visszahullt, elült.
A csöndet most már - lövések helyett - a lezuhanó törmelék kopogása zavarta. Már régen nem volt áram s a petróleumlámpák pislákoló, gyér fénye is egyre halványult. A gyufával takarékoskodni kell - gondolta Fülöpné. Felkelt, odament a lámpához s fölébe hajolt, hogy rágyújtson. A búra fölött örvénylő forró levegőben cigarettája felparázslott. Mélyet szippantott, lassú élvezettel, aztán leguggolt, s cipője orrán szórakozottan egy csepp olajat dörzsölt szét. Aztán kezét gyors mozdulattal beletörölte a falba.
Ez a szokatlanul hosszú csend idegesítette. Az utóbbi napok iszonyú zaja után - férfiak, asszonyok, gyerekek kiáltoztak, sírtak, gépek, ágyúk recsegtek a város pokoli hangzavarában - már-már a csönd is kellemetlen volt, idegesítő. Fülöpné körülnézett, vajjon észrevette-e valaki, hogy kezét a mocskos, füstös falba törölte, de senki nem figyelt rá. Vajon - gondolta - mit szólt volna Kondóiné méltóságos asszony, ha vendégei előtt a falba törlöm a kezemet? Az ötlet most roppantul tetszett neki. Hirtelen maga elé képzelte az asszonyt, amint rózsaszín, virágmintás ruhájában vendégeit fogadja. Meghajlás és kézcsók, micsoda ostobaság! Vissza