A spessarti vendégfogadó

Előszó

Sok évvel ezelőtt, mikor Spessartban még rosszak voltak az utak és nem kocsiztak annyit rajtuk, mint mostanában, két fiatal fiú haladt át az erdőn. Az egyik tizennyolc éves lehetett és műlakatos volt, a másik, egy aranyműves, kinézése szerint még ennyi sem volt és valószínűleg először utazott a nagyvilágban.
Az este már leszállt s az óriási tölgyek és bükkök árnyékai elsötétítették a keskeny utat, amin a két fiú vándorolt. A műlakatos bátran ment előre, egy-egy dalt fütyült, Virgonccal, a kutyájával beszélgetett és nem törődött vele sokat, hogy az éjszaka közel van már, de messze a legközelebbi kocsma.
Ám Félix, az aranyműves, gyakran félve nézett körül. Ha a szél átzúgott a fákon, úgy tűnt fel neki, mintha lépteket hallott volna maga mögött, ha az út melletti bokrok ide-oda hajlongtak és széjjelváltak, úgy vélte, hogy leselkedő arcok tekintenek ki a bokrok közül. A fiatal aranyműves egyébként nem volt sem babonás, sem gyáva. Würtsburgban, ahol tanult, társai félelemnélküli fiúnak tartották, akinek helyén van a szíve. De ma különös módon érezte magát. Spessartról sok mindenfélét meséltek neki, állítólag egy nagy rablóbanda garázdálkodik ott, sok utast kiraboltak az utóbbi időben - igen, sőt borzalmas gyilkosságokról is beszéltek, amik ott nemrégen történtek meg. Mégis féltette egy kicsit az életét, mert hiszen csak ketten voltak és keveset tehettek volna fegyveres rablók ellenében. Megbánta, hogy a lakatosra hallgatott és továbbment, ahelyett hogy az erdő szélén maradt volna éjszakára. Vissza