A skarlát betű

Előszó

Elég furcsa, hogy - bár sose szerettem magamról és ügyeimről beszélni (még intim baráti körben sem) - most már másodízben fogott el a vágy, hogy valami önéletrajzfélét adjak a közönségnek. Először - vagy három-négy évvel ezelőtt - arról meséltem, hogy telt életem egy régi kúria mélységes, nyugalmas csöndjében; a türelmes lélek, aki érdememet túlbecsülve figyelmesen meghallgatott, és most újra karon ragadom az olvasót, hogy elmondjam mindazt, amit három év alatt egy vámhivatalban tapasztaltam. Soha senki sem követte hívebben a híres „P. P. egyházközségi tisztviselő" példáját.
Ügy látszik, az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét félredobják vagy talán elő sem veszik - mert ilyen biztosan sok van de arra az egy-kettőre, aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.
Igaz, hogy egyes írók néha nagyon is elvetik a sulykot, és olyan intim részleteket teregetnek ki a nyilvánosság elé, amiket az ember legfeljebb azzal közölhet, aki testben-lélekben tökéletesen egy vele. Talán abban bíznak, hogy az ily módon szélnek eresztett nyomtatott betű ráakad okvetlenül lelküknek elvesztett jobbik felére, és így lényüket kiegészíthetik, életüket teljessé tehetik. Vissza

Fülszöveg

Feszegetni a határokat, megkérdőjelezni a hagyományokat - az Elle mindig nyíltan szembeszállt a tabukkal. Akárcsak Hester, a regény hőse, akit hűtlenség vádjával ítélnek el, tüzes vassal megbélyegzik, és a vörös A betűt (adultery = házasságtörés) ruháin is hordania kell. Hester azonban emelt fővel vállalja sorsát, és a kínzások és kiközösítés ellenére sem adja ki gyermeke apjának nevét. Miért vonatkoznak más szabályok a nőkre és a férfiakra? Hogyan formálhatja át egy ember a közösségét? Megéri-e valódi önmagunkat mutatni akkor is, ha kirekesztés jár érte? Saját belső törvényeink fontosabbak, vagy mások elvárásai? Hawthorne 165 évvel ezelőtt mondott nemet a képmutatásra és igent a bátorságra. A sokak által feministának tartott műve 2015-ben is aktuális.
LIPTAI LÍVIA
ELLE, FŐSZERKESZTŐ

„Először fel kellene borítani a társadalom egész rendjét, és aztán újjáépíteni. Másodszor: a férfinem lényegét vagy legalábbis öröklött szokásait, amelyek már szinte természetévé lettek, kellene gyökeresen megváltoztatni. Csak akkor foglalhatná el az asszony magához méltó, tűrhető helyét a világban. És végül, ha mind e nehézségeket sikerül legyőzni az alapvető újításokkal, még mindig semmire se mehet a nő, amíg önmagát még gyökeresebben át nem formálja. Kérdés, nem pusztul-e el akkor éppen az az éterikus valami, ami az asszony igazi lénye. Súlyos problémák ezek, és gondolkodással sohase birkózhatik meg velük senki. Az asszony is csak egy módon oldhatja meg őket. Abban a pillanatban, amikor szíve kerekedik felül, az egész kérdés elillan. "
Vissza