Előszó
I. FEJEZET.
A mélységből fölemelkedem.
Sorsom nadirjánál kezdem a történetet, a legeslegalsó mélységeknél, hogy látni lehessen, hogyan emelkedik föl a zenitre, a legmagasabb pontra, ahol aztán...
Tovább
Előszó
I. FEJEZET.
A mélységből fölemelkedem.
Sorsom nadirjánál kezdem a történetet, a legeslegalsó mélységeknél, hogy látni lehessen, hogyan emelkedik föl a zenitre, a legmagasabb pontra, ahol aztán kudarc koronázza.
Piszkos, vászon istállóruhában mutatom be magamat, lábamon otromba fabakancs és elnyújtózom egy széles, rézsut állított deszkán; a fejem, közel a falhoz, egy láb széles és két hüvelyk vastag fapárkányon nyugszik, mely a párnát helyettesíti; lábam a lécen, mely e gyönyörű ágy végét jelzi; az ágy körülbelül harminc láb hosszú és hét láb széles, átéri a helyiség egész hosszát és két lábnyira lehet a mocskos tégla-padlótól.
Elkényeztetett személyem s a fa-ágy között - amit sok hitvány test hevert már csiszoltra és fényesre - semmi egyéb nincsen. Takaróm is csak egy vászon «kenyér-zsák», négy láb hosszú és kettő széles zsák, melyben a prófuntot szokták szállítani. Arra azonban, hogy a lepedőt, takarót, paplant és dunnát helyettesítse, nagyon elégtelen jószág.
Az éjszaka csípősen hideg és vászon-ruhám alatt hiába feszül meg valamennyi alsóruhám, a fogam ütemesen vacog és egész testemben úgy reszketek, mintha váltóláz gyötörne. Nem viselhetem meleg katonaruhámat, -- se kabátot vagy felöltőt, mert... jaj! áristomban vagyok.
Vissza