A sibói bölény I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:
Arany-ezüst csipkék között, tündöklő ékszerekkel, a halálnak is nyájas arcot mutatva feküdt a ravatalon a híres nagyasszony, Árva Dániel Polixéna. Fejénél fényesen öltözött férfi állott aranyos címerű zászlóval. A harang megkondult, felgyűltek a papok és elfoglalták a gyászbavont székeket. A szövétnekesek a koporsó mellé állottak, a gyászversezetet osztani kezdették. A temetés-gazda felvezette a kesereveseket.
A koporsó fejénél ragyogó tiszti egyenruhában a daliás fiú, Wesselényi Miklós állott, három árva asszonyhugával. Egész Erdély színe-java felvonult a temetésre. Mennyi gróf és báró, mind ott szomorkodott. Embertől, hintótól fekete vala a hely. Fáklya-, gyertyaégetésnek vége-hossza nem volt.
Megkezdődött a szertartás. Órákig eltartott a sok oráció, búcsúztató. A keserű szó az égig hatott, búgott a gyászdal, tompa harangzúgás és sok gyásztól fáradtan vitték el sírjába a rangos halottat.
Temetés után torhoz ültek, ahogy szokás; külön a férfi, külön az asszonykeservesek. Álmosító, halk beszéd hullámzott, magasztalták az elköltözöttet. Csak Wesselényi Miklós nem beszélt, nem evett, nem ivott. Ifjú fejét széles mellére ejtette, s a lelke kavargott. Ült, ült rendületlen, két szeme izzott. Némán, ajakrágó búval nézte a torozó embersokaságot; hogyan öblítik le a gyertyafüstöt borral, tördelik az anyja nevét, s a csontot.
Végleg elkeseredett. Úgy szerette volna, hogy ne legyen senki, csak ő. Ölébe vette volna a halottat, s szép ősz fejét övéhez szorítva, úgy vitte volna sírjába. A madarak kísérték volna bágyadt szárnnyal. Vissza