A scarlatina kezeléséről

Előszó

A scarlatina (vörheny) az utóbbi évtizedekben enyhe betegséggé szelídült. Halálozása nincs, szövődményei ritkák és idejében alkalmazott antibiotikum kezeléssel megelőzhetők. Ehhez képest a beteg kezelését, ellenőrzését és elkülönítését szabályozó 34/1969. (Eü. K. 17.) Eü. M. sz. utasítás előírásai túlzottan szigorúak, a betegre, hozzátartozóikra és az egészségügyi ellátásra felesleges terhet rónak, ugyanakkor tetemes költséggel járnak. A Szociális és Egészségügyi Minisztériumban az említett utasításnak a reális helyzetnek megfelelő módosítása folyamatban van. Amíg az új utasítás megjelenik, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium felhatalmazta az Országos Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Intézetet, hogy a László Kórház Szakmai Kollégiumával egyetértésben módszertani levelet adjon ki, az orvosokat pedig arra, hogy scarlatinás betegek esetében az alábbiaknak megfelelően járjanak el. A scarlatina a Streptococcus pyogenes által okozott betegség; amely, ugyanezen kórokozó okozta egyéb betegségektől csak annyiban különbözik, hogy az erythrogen toxint termelő S. pyogenes a specifikus antitoxikus immunitással nem rendelkező egyénekben jellegzetes kiütést okoz. Mivel a toxin közömbösítése a passzíve bevitt antitoxinnal a kiütés megjelenése után már elkésett, az egyetlen terápiás lehetőség a kórokozó minél előbbi, antibiotikummal való elpusztítása. Ez azt jelenti, hogy a scarlatina terápiája nem különbözik más S. pyogenes okozta betegségek terápiájától, vagyis a bakteriális szövődmények és streptococcus-utóbetegségek megelőzését célozza. Ugyancsak nem választható el a scarlatina epidemiológiája sem az egyéb streptococcus betegségek epidemiológiájától, hiszen a streptococcus anginában szenvedő, de az erythrogen toxinnal szemben immunis egyének, továbbá a tünetmentes streptococcus-hordozók éppúgy terjesztők lehetnek, mint a scarlatinás beteg. Ezért csupán a scarlatinás betegek szigorú elkülönítésének nem sok epidemiológiai haszna van. A scarlatina diagnózisa A napjainkban előforduló scarlatinában csak ritkán található meg a betegség tankönyvekben leírt valamennyi, és itt nem részletezendő tünete. A klinikai diagnózis lényegileg két jelenség együttes jelenlétére alapozható. Az egyik a kiütés, amely sűrűn egymás mellett elhelyezkedő pontszerű elemekből áll, és messzebbről a diffúz pír látszatát kelti. Gyakran csak a has alsó részén, az inguinalis hajlatban, a combok belső felszínén és a glutealis tájon található. Halvány kiütés napfénynél, továbbá, ha a beteget felállítják, jobban látható. A másik jelenség a kórokozó szaporodása helyén lévő gyulladás. Ez leggyakrabban a torokban és a garatban észlelhető. Ma már ritka a klasszikus, pelechiákkal tarkított scarlátvörös torokpír, amely a lágy- és keményszájpad határán élesen határolódik el az ép nyálkahártyától. Ugyancsak ritka a tonsillitis follicularis is. Leggyakrabban jellegtelen torok- és garatlob látható. Ritkábban pyoderma, gennyes középfülgyulladás jelzi a kórokozó szaporodási helyét. Vissza