A sárvári kovácsmesterség szakszókincse

Előszó

Hazánkban a kisebb-nagyobb egyéni gazdaságokat az 1950-es években fölváltották a termelőszövetkezetek. A kollektív gazdaságok létrejöttével a falvakban kevesebb kovácsra lett szükség. A szövetkezetekben dolgozó kovácsok szakmai, társadalmi és anyagi helyzete is megváltozott. Modern gépekkel fölszerelt műhelyekben dolgoznak villanyhajtotta gépekkel, gyárak által előállított szerszámokkal. Új munkadarabot szinte nem is készítenek, munkájuk csupán javításra s a gépek szerelésére szorítkozik.
Az idősebbek fokozatosan felhagytak a mesterségükkel, nagy részük meghalt, a fiatalabbak másutt helyezkedtek el: gyárakban, szerelőműhelyekben, gépjavító állomásokon. Ezáltal a régi, azaz konkrét értelemben vett kovácsmesterség kihalásnak indult. A volt mesterek egy darabig őrizgették szerszámaikat, felszerelésüket, műhelyüket, de lassan mindezt kezdik felszámolni.
Ez a tény indított arra, hogy a kovácsmesterség még meglévő hagyományait, rendjét, szokásait, szókincsét összegyűjtsem.
A vasművesség évezredes ipari tevékenység. Őseink életmódjából következik, hogy a kovácsság különálló ág volt a fémművesek közt, ők készíthették a lópatkót, a ló szerszámait, szekérvasalásokat, fegyvereket, szerszámokat. A vas megmunkálása ma is nagy szakértelmet és fáradságot igénylő eljárás, amiből következik, hogy a hozzáértők bizonyára korán önálló, jellegzetes típusú hordozói voltak ennek a vasművességi ágnak. Vissza