A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben

Előszó

A magyar nép eredetének kutatása a XVIII. század utolsó évtizedeiben lépett arra az útra, amely a következő évszázadban a kérdés tisztázásához: finnugor rokonságunk bebizonyításához vezetett. Népünk eredetének tudományos színvonalon álló kutatása Sajnovics János (1770) és Gyarmathi Sámuel (1779) munkájával indult meg. Ők a magyar nyelvet a finnugor nyelvekkel hasonlították össze. Néhány évtized múlva azonban akadtak már elszigetelt kísérletek az összehasonlításra a magyar vallástörténet-kutatás területén is. 1817-ben Horváth István a magyarok kereszténység előtti vallásának emlékeit a finnugor és a szamojéd népek megfelelő hiedelmeivel: sámánhitük némely képzetével igyekszik megvilágítani. Három évtizeddel később pedig Csengery Antal (1854), majd Kállay Ferenc már a szibériai török és mongol népek sámánhitét is igyekezett bevonni a vizsgálódás körébe. Az e korban uralkodó magyar sámánhit elmélete azonban nem tudományos összehasonlító kutatások eredményén, hanem elméleti szillogizmuson alapult: a finnugorok és a törökök sámánhitűek, a magyarok a finnugor, illetve török népeknek rokonai, a régi magyarok vallása következésképpen nem lehetett más, mint a sámánhit. E kísérletek tárgyilagos megítélésekor rá kell mutatnunk arra, hogy az akkor rendelkezésre álló anyag (mind a régi magyar vallás, mind pedig a rokonnépek sámánhitéből) elégtelen volt a tudományosan megalapozott összehasonlításra. A vizsgálható anyag természetesen nemcsak a néphit területén volt csekély. Nem volt lehetőség arra sem, hogy az anyagi kultúra, a nyelv stb. területén megindítsák az összehasonlító kutatásokat. Ezt felismerve számos magyar kutató indult rokonnépeink közé, hogy nyelvi és néprajzi gyűjtéseket végezzen. Ezek a kutatók természetesen a szibériai népekre vonatkozó gazdag orosz irodalmat is igyekeztek megszerezni. Vissza