A rubin-gyár

Előszó

Nem hiszem, hogy valaha elfelejtsem a napot, melyen Krisztics Árkádiusz, az új vegyész, először tette lábát a szeszgyár telepere. Nem volt a telepen hasonló felfordulás a gyár fennállása óta. Már a külsőségek is Krisztics ellen fordították a hangulatot s nemcsak az asszonyok, a férfiak is kellemetlennek találták a cserét. A régi vegyész fiatal, kedves, jókedvű ember volt - Tauber Leónak hívták - és hogy a világot kissé tökéletlennek, elhibázottnak és szomorúnak találta, minélfogva sokat éjszakázott és a mámor építészeivel emeltetett magának a saját elgondolása szerint légvárakat, melyeket mi, közönséges, taplóagyú halandók nem láthattunk, de amelyekben a kis Tauber csodálatosan jól érezte magát: azért is csak jobban kedvelték a gyártelepen s nem tudott rá haragudni más, legföllebb Rubin Dávid úr, az idősebbik a két tulajdonos közül, aki olykor reggel éppen akkor ütközött a hazatérő vegyészbe, mikor az álmosan, halk nótákat fütyörészve, észrevétlenül próbált a laboratórium mellett levő szobájába surranni. Rubin Dávidnak persze nem igen tetszettek ezek a találkozások, de a gyártelepen sohasem fogják elfelejteni azt a jelenetet, mikor a kis Tauber egyszer a kapuban megállította Dávid úr kocsiját és nagyszerű kedvvel nyújtotta kezét gazdája felé, azzal a kurta és barátságos üdvözléssel: »Szervusz, öreg pókhas!« Dávid úr, ahogy az idősebbik Rubint a gyárban nevezték, előbb bambán meresztette szemét a kis Tauberre s azt hitte, hogy a kis vegyész egyszerűen megőrült, de aztán Tauber a kalapját ráakasztotta az egyik ló fülére, mintha fogas volna, majd cigarettára gyújtott s a még pislogó gyufát bedobta a kocsiba, Dávid úr vastag lábszárai közé és nem minden neheztelés nélkül leckéztette a gyárost. Vissza