A rómaiak szatirájáról

Előszó

Részlet a kötetből:

"Szatirikus hangulat ott és akkor keletkezik, amikor és ahol a társadalom, vagy annak egyes tényezői a természetes, helyes útról letérve okot, módot adnak a jobbak rosszalására. Valami fonákság, természetellenes rosszaság szüli rendszerint a szatirát. A költő lelkének eszményi célja és a közfelfogás, az erkölcsi állapotok ellentétbe kerülnek egymással, ez virágzásának legfőbb feltétele. Teljesen a korok gyermeke. Úgy alakul, oly rajzokat mutat, amilyenek az egykorú emberek, társaság, állam. Nagyszerű tükör ez, mely annak ellenére, hogy egyoldalú és csak a rosszat mutatja, a legjobb tájékoztatót nyujtja mindenről. Nincs még egy műfaja a költészetnek, mely annyira tér- és időbeli környezetéből élne, mint a szatira. Évszázadokkal előbbi tárgyakat nem tud követni, a leggazdagabb szatirikus anyag elhalványul, ha nem a költő közvetlen, helyi benyomásai szülik. Főági rokonság fűzi a jambushoz - mindkettő fegyvere a gúny - csakhogy a jambus inkább egyes személyek ellen irányul, a szatira pedig, - még ha néha neveket is említ - általános érvényű erkölcsi irányt óhajt mutatni, s mindig az igazságot, a helyes utat tartja szem előtt. Meg akarja tanítani az embereket fonákságaik, rosszaságaik elkerülésére, célja érdekében pellengére állítja és nevetségesség teszi őket. Tehát röviden így határozható meg: didaktika, kedély és életkép egy szerves egészbe szedve. Ez a megállapítás természetesen a kifejlődött római szatirára áll. A szatira kezdeteiről nagyon kevés adatunk van, úgyhogy itt legtöbbször csak találgatásokra vagyunk utalva." Vissza