Előszó
Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harczolt elszántan régi haragból.
Első a...
Tovább
Előszó
Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harczolt elszántan régi haragból.
Első a dúlás komor istene, Rom, jöve, és az
Elhagyatott lakon a szélvészek bús palotáján,
Hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött.
És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,
Merre nehéz ón lábaival sétált el az óság
S a mi előbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót: - ott Rom kívána tanyázni,
S messzünnen feltolt falakat készül vala tenni
Földdel egyenlőkké. Véd, a ház őre, kiálla
Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit,
A rombolni jövőt nagy erővel visszaszegezvén.
Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a puszta tetőkről
A Mentő szomorún, és a fejedelmi gyönyörlak,
A hirben ragyogott Országok háza, leomlék.
Vissza