A reménység gyülekezete

Előszó

Készséggel teszek eleget annak a jóleső kérésnek, hogy a Budapest-Zuglói Evangélikus Gyülekezet nemrég megírt története elé néhány szót írjak. Mi állna ennél közelebb szívemhez! Isten kegyelméből megértem 1997. november 30-át, Advent 1. vasárnapját, melyen püspökünk hosszú várakozás után véglegesen fölszentelte fővárosunk zuglói templomát. Micsoda örömünnep több mint félévszázados fáradozás, sőt kemény küzdelem után!
Azonnal el is tökéltem önmagamban, hogy nem „Előszó"-t írok. Ezek százszámra íródnak. Sápadt fényűnek tartanám erre az alkalomra. Az öröm szavát kell hallatnom! Ez illik ide. Olykor a betűk is énekelni tudnak, mégpedig Isten dicsőségére, Krisztus Urunk drága evangéliumának ragyogtatására. Ezt sugározta éppen az újonnan megvilágított teljesen kész istenháza is.
Miért én írhatom meg ezeket az örvendező szavakat a részletesen, gondosan megírt történet elé? Magától értetődik, nem feledkezhettem meg az előttem voltak előkészítő munkásságáról, sem az utánam következett szolgatársak, presbiterek, testvérek erőfeszítéseiről, mik végül is a befejezésig vittek. Valóság azonban az is, hogy az a 18 esztendő, melyet 1941-1959 között én mint a gyülekezet első megválasztott lelkésze Zuglóban éltem át, szó szerint és szükség szerint alapvető volt. Előre nem sejtett zord idő, háborús korszak, nehéz próbák elé állító. Ezekre a napokra nekem kell emlékeznem. Ekkor formálódott önálló gyülekezetté Zugló evangélikussága, épült fel parókiája s folyt lassan küzdelmes templomépítése. Gyönyörűséges teher volt!
Megtörte pályámat s ezzel zuglói szolgálatomat is 1959 ősze. Sem én, sem a gyülekezet nem tehet róla. Elkényszerültem. Szeptember 20-án mondtam „Búcsúszó"-t az istentiszteleten. Többek közt ekképpen: „Maradjatok együtt az ige fölé hajolva, az oltár zsámolyára térdelve. Mindenki maradjon a helyén. Sőt, aki eddig nem volt a helyén, az jöjjön és töltse be. Egyáltalában nem lesz kellemetlen hír számomra, ha azt hallom, hogy virágzik az evangélikus gyülekezet Zuglóban; befejezték a templom építését..." Lám, mindez azóta beteljesült. Öröm ez, valóban nagy öröm.
Még visszább tekintek. 1941 őszén mondott beköszöntő beszédemben, a peremkerületben, Zuglóban élő híveinket elneveztem „a reménység gyülekezetének". Később az önállósult egyházközségünk pecsétjébe a reménység horgonyát vésettük. És íme, ezer próba közepette sem szégyenült meg ez a reménység, amint az Írás mondja, sőt örömmé vált. Mert ami lett, bízvást mondhatjuk, a pusztaságból támadt. Jézus példázatára utalva így is tanúságot tehetünk: a kicsiny mustármag nagy fává növekedett. Isten gondoskodott évtizedről évtizedre kezekről, melyek hűségesen bevégezték a megkezdett munkát. Sőt, később idekerült Teológiai Egyetemünk, országosan kitüntetett pontjává vált ezzel a zuglói gyülekezet magyar evangélikus egyházunknak. Nagy öröm a szerény reménységből! Vissza